Az idillinek tűnő 1800 lelkes falu iskolájába igyekvő gyerekek előre köszönnek az idegeneknek is. Az őket kísérő szülők azt mondják, kevesen koptatják itt a padokat, mert sokan inkább a szomszédos település iskoláját választották, hiába működik újra az érpataki, mégsem hozták őket vissza. A féltucatnyi közért mindegyike vásárlókra les.

Míg várunk a polgármesterre, élettársa avat be a falu életébe, mesél például a cigányok fenyegetőzéseiről, de örömmel újságolja, hogy a legrenitensebbek is képesek javulni. A darutollas kalapban és a hagyományos érpataki viseletben (fehér bő ing, bricsesznadrág, fekete csizma, bicska, láncos óra, Nagy-Magyarország-fityegő a kulcstartón) érkező Orosz Mihály Zoltán könnyedén szájon csókolja az eddig minket szóval tartó hölgyet. Velünk kezet fog, de nem akárhogyan. Érpatakon a kézfogás is egyedi és persze mindenkinek jár: összekulcsoljuk a hüvelykujjainkat és az egész karunkat összeérintjük.

A polgármesteri ajtót Szabadságot Budaházynak feliratú matrica díszíti. Nem lepődünk meg: Orosz Mihály Zoltán több rendezvényen is dicsőítette Szálasit, a Magyar Sziget nevű hungarista rendezvény szorgos látogatója, gyakori fellépő a Jobbik rendezvényein is. A hivatalban mindenfelé árpádsávos zászlók, trianoni jelképek. Többórás sétára indulunk a faluban, méghozzá a falu első embere vezetésével. Szürreális időutazás következik a velünk élő múltba.

Első megállónk az iskola, pontosabban a hagyományőrző általános iskola, ahogy azt errefelé hívják. Negyvenkilenc gyerek jár ide, csak alsó tagozat működik, a harmadik és a negyedik osztály összevonva. Az elsősök termében rovásírásos abc lóg a falon és a Horthy-korszak „nemzeti imája”, a „Hiszek egy” háromsoros szövege. – Na, gyerekek, mit nem hozunk Érpatakra? – Szégyent! – zúg kórusban a válasz a polgármesteri kérdésre. Nyilván mindegyikőjüknek ez jutott először eszébe. Az osztály, mint minden csütörtökön, hagyományőrző lovaglásra készül a szomszédos Újfehértóra. De előtte még egy közös éneklésre gyűlnek össze az aulában a diákok: félkörben állnak, a polgármester velük szemben, mint afféle karmester. A Magyarországot és a nemzeti múltat dicsőítő népdalok után súgja, hogy jól figyeljünk, most a Szent István-himnusz következik. És tényleg. „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga!” Az egyik tanár néni papírlapról követi a szöveget. Zárásként Rajmund, a sok versszakos „Hiszek egy”-et szavalja. Jutalma nagy taps – a polgármester elégedett, büszke a tekintete.

Orosz Mihály Zoltán a gyerekek előtt

Orosz Mihály magát kísérletező típusnak tartja, saját ötlete a média által „érpataki modellnek” elnevezett rendteremtő stratégia. „Ez elsősorban a teológiai üdvrendből származik, az üdvözülés elérésnek a rendjét is magába foglalja, és ebből fakad az erkölcsi meg az általános együttélési szabályok, az illem, a Büntető törvénykönyv és az alkotmány betartása is.”’

Próbáljuk követni. Orosz Mihály a polgármesterséget eszköznek tartja, hogy felkészüljön az üdvösségre, de addig még rengeteg a teendője. Például be akarja fejezni a szegedi jogi egyetemet, a másod- és harmadév között tart. Teológiai doktor: a Sophia Perennis Egyház kétéves teológiai képzésének elvégzése után kapta neve elé a két betűt. Az atlatszo.hu szerint a polgármesternek teológiai doktorátust adó egyház székhelye Debrecenben van, míg ügyfélszolgálati irodája Érpatakon, a Napfény-major utca 1-ben, ami megegyezik a polgármester címével, aki maga az egyház alapítója is.

Szakdolgozatáról, kisdoktorijáról nincs információnk.

A szótlanul fóliasátrazó közmunkások felé sétálva sorolni kezdi a pozitív példákat: az egyik cigány család több férfi tagja is évtizedeket töltött börtönben, a gyerek mégis jó tanuló. Megtudjuk, hogy a már hosszabb ideje működő modellnek hála, sokkal több az „építő”, mint a „romboló” lakos. Ma már csak 10-15 ember tartozik a polgármester által létrehozott második kategóriába, többségük azért kapja a romboló címkét, mert a modell ellen ágálnak. Orosz Mihály állítja: hetek alatt eredményt lehet elérni, ha következetesen betartjuk a három alappillért: meggyőzés, példa, jutalmazás. S ha mindez nem vezet netán eredményre, akkor marad a szankció. A polgármester szerint az érpataki modell eredményei: „100 milliós felzárkóztatási támogatások nélkül és 20 milliós liberális szociológiai tanulmányok segítsége és az uszító liberális jogvédelem alkalmazása nélkül a megélhetési bűnözés és az etnikai feszültségek, a gettósodás felszámolása, a hátrányos helyzetű családok esetében is a gyermekveszélyeztetés megszüntetése, a tudatos családtervezés igényének felerősödése, a tetvesedés, rühesedés, a rossz higiéniai állapotok, az áramlopás felszámolása.” Orosz Mihály magát homo viatornak, azaz szellemi úton járó embernek tartja. A túldemokratizált, liberáldemokratikus közösséget nem szereti, mert ott a hozzáértő és a nem hozzáértő is egy szinten van, e helyett a funkcionálisan és hierarchikusan tagolt, központi emberrel bíró közösség lehet sikeres. „Aki nem ért hozzá, az kövesse a hozzáértő szavát, tanítvány legyen.” Aki nem érti, magára vessen.

Régen 3-400 bűncselekményt regisztráltak a községben évente, de ennél jóval több volt, csak be sem merték jelenteni, mert „féltek az emberek”, most 50-60-ra csökkent és sokkal kisebbek – folytatja Orosz Mihály. A polgármester szerint a megélhetési bűnözés például teljesen eltűnt. Az eddigi húszszázalékos munkanélküliségi átlagot javítja a közmunka- program, amely 50 embernek ad elfoglaltságot és havonta körülbelül 48 ezer forintot, heti lebontásban. A közmunkások takarítják az utcákat, és zajlik a főtér bővítésének előkészítése is, bár konkrét tervekről senki nem tud még. A Wass Albert teleház és a trianoni kereszt is közmunkaprogrammal épült meg. Cigányok, nem cigányok vegyesen dolgoznak, akad néha probléma, de „megoldják”. „Legalább társaságban vannak, a közösségi munka a lényeg elsősorban, nem gazdasági haszon” – hangzik a summázat. Az önkormányzat a romos, elhagyott telkeket próbálja megvásárolni, és azokon gazdaságokat létrehozni: burgonya, paprika, paradicsom, uborka lesz majd a gaz helyén. A német és angol nyelven folyékonyan beszélő Péter Tamás gépészmérnök fél éve dolgozik itt, egy budapesti, légkondis irodát cserélt el azért, hogy az érpataki közmunkaprogram vezetője legyen. „A polgármestert régóta ismerem, azonosulok szemléletmódjával, meg akartam tapasztalni az itteni életet, le is fogytam az egészséges életmódnak köszönhetően” – magyarázza.

A mezőőr két éve lakik a faluban, de 13 éve űzi a szakmát. Ketten őrzik a falu külterületeit, összesen 2300 hektárt. „Télen ötvenezer forint alatt volt az összkárérték, ami nagyon jó, mert régen többhektáros erdők tűntek el. Az elején megtámadtak, bírósági ügy is lett belőle, de jogtalanul egy pofon sem csattant el. És hát egy férfi nem férfi száz kiló alatt” – véli a tetovált Bakti Péter. Primőr árut nem is termeltek a kertekben, mert úgyis ellopták, meséli, de „most, hogy minden dokumentálva van, nagy a rend”.

Túránk a végéhez közeleg, némiképp eltompult aggyal igyekszünk befogadni, hogy Orosz Mihálynak a liberáldemokráciával az a baja, hogy „a többségi elv erőltetése által az ügyekhez értő kisebbség érvényesülését kiszorítják a döntésekből, az egyenlőségi elv és a véleménynyilvánítás szabadságának erőltetése révén felerősítik a média általi tömegmanipulációt a szakértelem rovására, s ezáltal lezülleszti a közösséget, anarchiát teremt, valamint az állandó haladás és fejlődés babonája által kiírtja a komplex, ősi tudást őrző hagyományokat, pedig a hagyományokból táplálkozva lehet példát mutatni.” A polgármester azt állítja: nem vallás vagy bőrszín alapján osztják ketté a lakosokat. „Ha az építők közé beáll a cigány származású, akkor partnernek kell tekinteni.” Nem lehet egykönnyen kizökkenteni mondandójából. „Az a baj, hogy számos településen az alapösszefüggéseket nem látják.” Ezért országos hálózatot akarnak létrehozni, a frontharcosok klubját, amely szövetségbe fogná a falvakat. A polgármester járja az országot, tanácsot ad, előadásokat tart.

Szürreális sétánk végén pont összefutunk a közmunkáról hazafelé baktatókkal a hivatal előtt. Nem marad el a polgármesteri parolázás, a már általunk is megtanult érpataki kézfogás. Jó ideig nem felejtjük el…

 Szölőssi Gábor tanár, a Társaság a Szabadságjogokért helyi vezetője ellen 37 pert indított a polgármester másfél év alatt. „Állítólag feljelentette már az Ügyészséget és a Közigazgatási Hivatalt is, mert azt írták, hogy egy évig nem volt polgármesteri funkciója.” A falu nem indul pályázatokon, nincs fejlesztés, csak szobrok épülnek és trianoni emlékalkotások, a közmunkásokat kamerázzák, ami a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság állásfoglalása szerint is aggályos – sorolja a falu bajait Szölőssi. Az iskola egy évig nem működött 2010/11-ben, ennek jogtalanságát az Oktatási Jogok biztosa és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium is megállapította. Sok fiatal Budapestre ment, akivel baj volt, az börtönben ül, így valóban sokkal jobb a közbiztonság, mint néhány éve, de ez, Szölőssi úgy véli, az előző rendőrkapitány érdeme, akit tavaly nyáron Újfehértóra helyeztek.

A tanár szerint az egyik mezőőr büntetett előéletű, és nincs is megfelelő képesítése a komoly presztízsű álláshoz. Ráadásul a törvény előtti egyenlőség nem valósul meg, mert a polgármester barátainak háza lehet gazos, csak azt büntetik, aki nem híve a falu első emberének. A cigány kisebbségi önkormányzatot 22 éve vezető Orgován Zoltán szerint sztálinista rendszer működik a faluban, a polgármester szélsőségesen radikális, minden szélsőséges mozgalom felvonult már Érpatakon. A lakosság húsz százaléka cigány. „Különböző jogcímekre hivatkozva nem adják oda nekik a segélyt, engem nem engednek be az óvodába és semmilyen információt nem adnak, csak a polgármester beleegyezésével.” (megjelent a Vasárnapi Hírek 2012. május 6-i számában)

Utoljára talán tíz éve mártózott meg a Balaton vizében, amikor ejtőernyővel ugrottak Almádi előtt. Nagyon jó barátja, akivel egykor együtt kezdtek vitorlázórepülni, Kandúr, mert az ejtőernyősöknél mindenkire ragadt becenév, tehát a jó Kandúr beszélte rá. Gyere, csobbanunk egyet. A szállító helikopter két, kétezer lóerőnél is erősebb hajtóművével meghajtott, csattogó, öttollú forgószárnya a huszonnyolc fokos hőség ellenére könnyedén rántotta fel az ejtőernyős csapatot a nyolcszáz méteres magasságra. Bekötött ugrás, egy perc a vizet érésig. Kiugrás után az egyre kisebb hadizöld helikoptert gyorsan eltakarta a még zöldebb körkupolás ejtőernyő, egy motorcsónak már úszott is tornacipős lábai alá. Egyenes lábakkal csusszant a Balaton vizébe. Mikor szemét kinyitotta, halakat látott maga körül, majd a mentőmellény a felszínre rántotta.

A „Megváltó ferlszáll” című regényrészlet illusztrációját Tomasz Gudzowaty készítette.

Három évvel később ő vitte Kandúr hamvait Cessnával a Duna fölé. Így szólt barátja végső kívánsága, akinek tehetetlenül nézhette végig utolsó küzdelmét betegségével és a távozását is…

A fekete gyászszalagok végébe bevarrt bajtárs még egyszer akart csobbanni, de a hirtelen befújó északnyugati szél miatt a ferencvárosi házak felett ereszkedett alá.

Talán mégis az emberek között nyerte el végső nyugalmát. De lehet, hogy ott sem nyugszik…

Sternnek ott kellett hagynia bajtársa emlékét a Balaton és valahol a Bakáts tér felett, kezét nyújtotta a hajóra felmászni segítő elnök felé, s egy köszönöm elnök úrral a fedélzetre lépett.

– Miért nem ereszkedtél le itt egy kötélhágcsón, fiam? – kérdezte az elnök.

Stern magázva válaszolt, szinte természetes volt kapcsolatukban a csendőrpertu, amely egyikőjüket sem zavarta különösebben.

– Elnök úr, a helikopter rotorszele ugyancsak helybenhagyta volna a hajóját.

– Hogy milyen igazad van, na, térj a lényegre, még rengeteg tennivalód van! No persze nekem sincs kevesebb! Most percek alatt igazából a nyakamra szakítottad országunk legfőbb bajait. Van mit megoldani! Éreztem, hogy nem vezet jóra ennek a gátlástalan homo politicus gárdának, hazudozó kormányzatnak a tevékenysége, de én csak egy államelnök vagyok megbilincselt kezekkel.

Stern belevágott a történetbe:

– Rövidre fogom, Ön úgyis megérti, noha ez sem a kezdete, sem a vége a történetnek. Az új hatalmaskodó politikai elit…

– Elit? – kérdezte az elnök –, remélem, nem sorolsz közéjük!

– Szó sincs róla, elnök úr, akkor itt sem lennék. Kulcsár, a miniszterelnök, meg a Felter és a Tamási, tudja, egy csapat még az ifjúkommunista mozgalom éléről…

– Valamennyien onnét jöttek – vágott közbe Tokaji.

– Igen, kevés a kivétel. Nos, Kulcsárék úgy döntöttek, hogy a nyolc harci repülőgépnek, a Gripeneknek igazából nincs is jelentősége a haza védelmében. Elgondolásuk szerint miután háborúban sem állunk senkivel, ha meg belekeverednénk, akkor úgyis a vesztes oldalon kell állnunk, akkor igazából nincs is jelentőségük. Ez már tradíció errefelé. A légi feladatokat pénzért, vagy éppen NATO megbízásként a szomszéd légierők is végre tudják hajtani. Csak a román és a lengyel légierő több mint kétszáz harci repülőgépet jelent… A románokhoz igazából nem fordulnának, de a lengyeleknek ott van az ötven vadonatúj F-16-os, Jastrząb, ahogy ők hívják. Az ő pilótáik is beszélnek angolul, s hogy mi van a gép oldalára festve, az már teljesen mindegy… Szürke az egyik is, a másik is. Légifölény szürke. Egy vagy két tónusával a matt szürkének. A gépek hivatalos eladását az ismert játékszabályok miatt nem lehetett volna áttolni a parlamenten, meg egyébként is értelmetlen lett volna.

Az elnök felemelte a kezét, mintha szót kérne, de Stern annyira biztos a kérdést illetően, megállás nélkül folytatja… Mindketten tisztában voltak vele, hogy az idő markába, a történések szorításába kerültek.

– Hogy mindezt honnan tudom, hosszú história. De az biztos, hogy első kézből, egy régi repülő bajtársamtól. Tehát a történet, ami nemrég indult el, és most, jelen időben is pereg. Az eredeti terv szerint – a hatalmi hármas: Kulcsár, Tamási, Felter és üzleti partnereik elgondolása alapján – a kecskeméti légibázisra a NATO békepartnerség jegyében albán pilóták és műszakiak érkeztek egy albán felségjelű szállítógépen, egy öreg szovjet Li-2-esen szakmai látogatásra. Tudja, elnök úr, ez a gép az oroszoknál épült Dakota. A látogatás alatt – amelyet titokban tartottak – kipróbálták a Gripeneket, repültek a kétülésesekkel, magyar pilótákkal együtt. A látogatás harmadik napján, azaz ma délelőtt egyszerűen ellopták, ellopatták volna a nyolc harci és a két kétüléses Gripent. No, nem az albán repülőtisztekkel, hanem a helyettük érkező, a terroristák által felbérelt, mindenre elszánt zsoldos pilótákkal! A gépekért harminc millió eurót dugtak, dugnak Kulcsárnak és két társának a zsebébe. Nem gépenként, hanem összesen!

Az elnök, ezüstfehér hajsörényét vakargatva, hitetlenkedve rázta a fejét:

– Elképesztő! Folytasd!

– A szerződés másolata természetesen nálam van, a helikopterben. A gépek eltűnése után a kormányzat egyszerűen titkos terrorista akciónak akarta elfogadtatni a géplopást. A Gripenek fél órával ezelőtt valóban és illegálisan felszálltak, elhagyták a magyar légteret. De… de nem Kulcsárék elgondolása szerint, hanem a mi terveink alapján. Nem a zsoldos pilóták repítették el a gépeket, hanem megállapodásunk szerint dél-afrikaiak. És csak megőrzésre, ameddig itt helyreállnak a dolgok, és konszolidáció után visszatérhetnek.

– Dél-afrikai pilóták? Várj egy pillanatot – az elnök eltűnt a kabinban, s egy frissen kinyitott borosüveggel és két hasas borospohárral tért vissza.  – 2007-es Merlot a Mátra déli, dél-nyugati lejtőjéről, a Hadobás pince barrique hordójában érlelődött. Tudod, a bor táplálja a reményt. Úgy emlékszem, hogy Arisztotelész mondhatta…

Alex nem kerülhette el, hogy bele ne kóstoljon az érett gyümölcsök, de még inkább a virágok illatával teli pohárba, s megigyon néhány kortyot a selymesen sűrű, mélyrubin színű száraz borból. Majd folytatta…

Annak láttam Rakacát nyolc éve is, amikor idejöttem riportozni. Mert hívtak a romák: baj van „alkotmányos jogaik sérülnek”: nem lehet időközi kisebbségi önkormányzati választást tartani, hol itt a demokrácia? És valóban: éhségsztrájkoltunk, majd ettünk, de sztrájkoltunk… jött is a média, majd ment, egy kicsit idesütött az ország napja. De aztán elmentünk, és csak én álmodoztam arról, hogy visszajövök, itt maradok, és szedem a gombát az itt élő romákkal, írom a verseimet a domboldalon ülve, és ha arra jár egy tündér, csak legyintek: hisz ismerem.

Akkor ideláttam a megoldást is: az emberek, a romák, arról beszéltek, hogy megcsókolnák még a földet is, ha idejönne egy roma énekes, vagy együttes. Mert ide senki nem jön. Se Pestről, sehonnan. Itt nincs kocsma, itt nincs bál, itt nincs térerő, az internet meg mi a bánat lehet?

Hát gondoltam, jöjjön a kultúra, majd hozom én, hisz ki ne akarna ilyen tiszta, őszinte közönséget. De előbb megjártam a hadak útját magam is. Elmentem az Óperenciás-tengeren is túlra, hogy ott maradok… Sétáltam a Broadway-n, és közben a szemem mögött ott volt a kép a rakacai legelőről, ahová megálmodtam a nagyszínpadot. Ahol majd énekelnek, táncolnak, verset mondanak, szavalnak az egész világról a romák. Idejönnek, szórakoztatni nem csak ezt a 800 fős kisfalut, hanem egész Cserehátot. Ha már kiloptak alóluk mindent, életet, és lehetőségeket, akkor kapjanak legalább valamit belőle vissza.

Hát visszajöttem az Óperenciás tengeren túlról, és magam is művészféle lettem, csak, hogy idejöhessek, címmel a nevem után: ösztöndíjas íróként, aki könyvet ír a rakacai romákról. És kiderült: Már van telefon, már tudják, mi a net, de még nem nagyon használják, mert kenyérre sem telik, nem hogy gépekre.

100 százalékos a munkanélküliség, és ezen a roma polgármester (akivel korábban együtt éhségsztrájkoltam) sem változtathat. Hisz nem győzi fizetni a 20 évnyi – az előző vezetésnek alatt felhalmozott –, tartozást, amit persze, hogy a nem roma vezetés ért el…

Megérkeztem, örültem egy napot. Másnap inkasszózták a település számláját… pedig Béla, a polgármester előző nap még bizakodó volt: már 40 milliót lefaragott a tartozásból, köszöni, jól van a falu, csak kéne már egy falunap, amikor végre szórakozhatnának is az emberek…

Másnaptól káosz lett Tündérországban: kiabálás, sírás, rívás, elvitte a vízművek még azt a pénzt is, amit a falunapra adományként adott. De vitte a bérpótló támogatást is, meg a közmunkások, pedagógusok bérét, a gyerekek napközis ebédjének árát…

Nem szóltam, nem mentem… hisz nem okoskodni jöttem… aztán amikor már lincshangulat volt (mert persze, hogy mindenért a jelenlegi polgármestert okolták, akkor mondtam: ha akarják, segítek… Szereztem magamnak netet, és el kezdtem azt, ami elől már menekülnék: kampányolni, pörögni, forogni, udvarolni, beszólni, politizálni, kérni, és köpködni… csak, hogy valami legyen már itt, ahol látom a temetőt is, ahol majd, ha eljön az ideje, nyugodni akarok.

Talán majd lesz is segítség, bár a megadott számlaszámra csak 1500 forint érkezett… az is stabilan egy hete árválkodik a számlán. 800 ember élete ennyit ér.

Mérgemben szóltam. Legyen hát legalább zene, tánc, és vigasság, mert a tündéreknek még mindig nem muzsikál senki. Mert messze van onnan, ahol tüntetnek, ahol síppal, dobbal, nádi hegedűvel a soha nem látott tündéreim életével példálóznak.

Kértem tehát, sokak előtt: segítsenek, ha művészek, jöjjenek a szavamra ide, a hegyek közé, a szépséges kis faluba, hozzák már azt a fránya kultúrát mások is! Nem mondom, hogy nem akadt jelentkező…. nem mondom, hogy nem kínáltak külföldről festményt, hogy árverezzük. Nem mondom, mert akkor hazudnék.

De hogy mondjam el itt a polgármesternek, hogy úgy tűnik, én sem érdeklek senkiket igazán, én is csak Pesten voltam valaki, meg művész, akinek azt ígérték: jönnek utánam, csak hívjam őket…

Hogy mondjam el, hogy még a megyéből sem jelentkeztek… Hisz ingyen kéne muzsikálni a romáknak is, a cigányok előtt… Még nem tudom… csak azt, hogy ha már erre pályáztam, akkor majd megírom: Tündérországba nem jön ingyen senki, még akkor sem, ha lassan a falu apraja-nagyja éhen halván a temetésére hívna zenészeket.

A hamarosan Varsóba érkező első, a légitársaság tulajdonosának, a lengyel államnak közel 200 millió dollárba kerülő Dreamlinert még hét repülőgép követi.

A LOT ezzel a típussal fogja repülni naponta közvetlenül a Varsó – Chicago, majd más nagy távolságú desztinációkat.

Az Álomrepülőgép ötven százalékban kompozit anyagokból, szénszálakkal megerősített polimerekből készül. Ezek könnyebbek, tartósabbak a hagyományos alumínium ötvözeteknél. Kompozit anyagokat már korábban is használták a repülőgép építésben, kisrepülőgépek készülnek ilyen kompozit anyagokból, a katonai repülőgépeken is egyre nagyobb mennyiségben megtalálhatók. Utasszállító gépeknél is felhasználták, de kisebb mennyiségben és nem teherviselő részeken. A B787 esetében az új anyagok elsősorban a gép törzs és a szárnyszerkezetekben lettek felhasználva.

A Dreamliner belső terének kialakítása is az újdonságok jegyeit viseli magán. A gép törzse szélesebb a hasonló kategóriájú gépeknél, az ülések közötti lábtér és maguk az ülések is nagyobbak. Az utasoknak szinte egy osztállyal emelkedik a komfortszintjük.

Fedélzetén a belső nyomás és páratartalom magasabb, mint a többi utasszállító repülőgépen. 1800 méteres tengerszint feletti nyomást tartanak, ami 600 méterrel alacsonyabb a más repülőgépek fedélzeti nyomásértékénél. Ez az utasok számára várhatóan kevesebb fejfájással, szárazság, fáradság-érzettel jár.

Az ablakok lényegesen nagyobbak, amelyek jelzik a műanyag törzs nagyobb szilárdságát, biztonságát. Az utasok és az utaskísérők által állítható sötétítő berendezéssel szerelték fel az ablakokat, nincs szükség műanyag napellenzőkre.

A Dreamliner a fajlagosan kisebb önsúlya és az aerodinamikai kialakítása miatt 20 százalékkal gazdaságosabban üzemeltethető, mint a többi, hasonló méretű repülőgép. Ez komoly költségmegtakarítást jelent, a gép hatótávolsága lényegesen megnő.

A B787-es pilótafülkéje abszulut pilótabarát. A harci repülőgépeken megszokott Head-Up Display (HUD) is a felszerelések közzé tartozik. A szélvédőre vetíti a pilóta számára legfontosabb paramétereket, így a repülőgép vezető akár egymaga is végre tudja hajtani a fel és leszállást, nem kell a másik pilótának diktálnia az értékeket.

S, hogy ez a repülőgép megvalósulhatott, ezt a Boeing mérnökei, dolgozói egy forradalmian progresszív innovációs folyamattal tudták elérni. Az újítások egymást követték, s a gyártási folyamatot folyamatosan korrigálni kellett, hogy végül, késéssel is, de elkezdhessen a sorozatgyártás. Nagyon sok Dreamlinert kell eladniuk, hogy a fejlesztés megtérüljön, de a 787-es rendelésállománya már 800 repülőgép körül tart.

http://youtu.be/QefahsmfH8Q

– Van a magyar egyes csatornán egy parlamenti sajtótájékoztató – jelezte Max Gaumann. – Nemzetközi, valami Nándorfehérvár teremből. Főnök, rátegyem a hangot a fülecsedre?

– Persze, hadd szóljon!

Csengődi, az egykori csipendélfiú – akit egy televíziós valóság-show résztvevőjének szerepéből ugrattak be kormányszóvivőnek – szinte síri hangon számolt be az újságíróknak az Európa hajó eltérítéséről, ismeretlen harci helikopterek támadásáról, a feltételezhető áldozatok számáról, s végül egy nagyon friss hírrel rukkolt elő:

– Rendkívüli erőfeszítések árán sikerült kapcsolatba lépni a hajón túszként fogva tartott miniszterelnök úrral. Íme, a kivetítőn Kulcsár György, a Magyar Köztársaság törvényes miniszterelnöke.

Néhány tenyér összecsattant, morajlás úszott végig a kamerákat szorongatók és a sima tollnokok között, majd megszólalt Kulcsár éles mobilhangja:

– Kedves barátaim, a sajtó képviselői! Minden, hazájáért aggódó állampolgár! Országunkat is utolérte a terrorizmus réme. Itt vagyunk minisztertársaimmal, országgyűlési képviselőtársaimmal egy hajó fedélzetén, túszul ejtve. Nem akarom helyzetünket dramatizálni, de lehet, hogy ezek az utolsó szavaim. Nem tudom, kik ülnek azokban a fekete helikopterekben, de tudom, hogy kinek a megbízásából hajtják végre akciójukat.

Annak a katonatisztnek, akire a légierő parancsnoki beosztásának várományosaként tekintettünk. Hogy kik az ő megbízói, kik a pénzelői, még nem tudjuk. Barátaim, honfitársaim! Csalódtunk benne, keményen meg fogjuk büntetni! Ha én s társaim itt az Európa hajón nem éljűk túl ezt a véres akciót… – itt megszakadt a vonal, talán egy másik szatelita vette át a kapcsolat rádióhullámait.

Ó, szegény Kulcsár – gondolta Alex –, azzal a fennhéjázó, megmerevedett mosolyával a kivetítőről bizonyára tovább szemezik a rendkívüli sajtótájékoztató kameráival.

A kormányszóvivő nem adta fel:

– Hölgyeim és uraim, jöhetnek a kérdések! Néhány kérdés után, bízva a kapcsolat helyreállíthatóságában, a miniszterelnök úr válaszolni fog.

– Szojka Tihamér, Reggeli Futár. Webportál. Hányan haltak meg és mennyi a sebesültek száma?

– Dezső, Kulcsár Dezső. A másik Kulcsár. Igazság. Ezek voltak Kulcsár utolsó szavai? Neeem? Kár! Ó, de sajnálom!

– Ne akarj te egyedül Kulcsár lenni – hallatszott a terem végéből nevetve.

– Ez a mai nap egyáltalán nem vicces! – hurrogta le a kormányszóvivő. – Jöhet a következő kérdés!

– Kardos István. A Haza Szárnyai. Hol a magyar légierő, hol vannak a méregdrága Gripenek? Hogy kerülhettek terrorista harci helikopterek az ország közepére, Budapest légterébe? Nincs légvédelem? Nincsenek harci helikoptereink, légvédelmi rakétáink?

– Horváth Alajos. Szabadon úszó.

– Nem sokáig! – szól közbe valaki.

– Fogd be! Tehát, a Kulcsár már nem is miniszterelnök!

– Honnét veszed ezt a baromságot?

– Hol a sajtófogadás? Fogadás? Éhesek, szomjasok vagyunk! – s jó néhány szempár már a szomszédos helység ajtajára tapadt, ahol a sajtótájékoztatók rendszerint a terített asztalok előtti tolakodással, majd megnyugtató falatozással csúcsosodnak ki. Még akkor is, ha árvízről, földrengésről, repülőgépkatasztrófáról, vagy éppen tömeges influenzajárványról van is szó.

Alex nem akarta tovább hallgatni a ‘presszkonferenciának’ nevezett cirkuszt, intett Maxnak, hogy elég, s gondolatai néhány pillanatra a közelmúltba kalandoztak…

A KÖTET ALAPADATAI

Szerző: Angyal László

A regény címe: Megváltó felszáll

Kiadó: Courrier Sud Club

A megjelenés helye és ideje: Budapest, 2012

ISBN 978-963-08-1471-3

A nyomtatás Novokrescsenszkov Tamás vándornyomdász munkája.

A „Megváltó felszáll” című könyvet itt lehet megrendelni: aviator@europe.com

A Sixtnek saját pultja van az ügyfelek üdvözlésére és kiszolgálására a 2-es Terminál SkyCourt érkezési szintjén, az érkező utasok itt regisztrálhatnak, felvehetik a kulcsukat közvetlen az érkezési folyosó végén, majd – alig pár perccel a megérkezést követően – be is ülhetnek a parkolóban a bérautóba, amelyek a szolgáltató önálló területén várakoznak a 2-es Terminál előtt az úgynevezett rövid idejű parkolási területen.

 „– A törzs- és VIP-ügyfeleknek külön autófelvevő-pontokat jelöltünk ki a 2-es Terminál járdaszegélye mentén.” – mondta el Dévai Gábor, a Sixt magyarországi képviseletét ellátó Wallis Autókölcsönző Kft. ügyvezetője. „– Az autók leadása a rövid idejű parkolási területen történik, ahol utasok, barátok és családtagok szoktak megállni. A parkoló közelében külön kölcsönzői gépkocsi leadó és felvevő mobil állomásokat (konténer irodákat) épített a repülőtér minden autókölcsönző számára, itt gyorsan és könnyen szolgálhatjuk ki a különböző ügyféligényeket.”

 Manel Moreno, a közúti előtér-szolgáltatások vezetője szerint: „– Közösen dolgoztuk ki a partnereinkkel ezt a megoldást, annak érdekében, hogy a terminálokon fejlesszük az utasok lehetőségeit. A Terminál 2B felújítása során helyeztük át az összes autókölcsönző szolgáltatót egy meghatározott területre. Ezzel és a parkoló melletti létesítménnyel magasabb minőségi szolgáltatást nyújthatunk az utasainknak, amelyhez már hozzászokhattak a nagy nemzetközi repülőtereken.”

Örök és egyre megkerülhetetlenebb problémakör a fotósok életében, amikor az emberek ingyen fotókat kérnek, szabad felhasználásra. Nemzetközi jelenség, ami ellen világszerte küzdenek a profi fotósok. Bár sokan azt hiszik, döntően magyar jelenség, hogy mindenki ingyen szeretne fotókat kapni, mégsem hungarikumról van szó. A fotós társadalom egésze számára probléma ez, ami külföldön ugyanúgy létezik, és ugyanolyan gondot okoz, mint Magyarországon. Ezért íródott korábban is több írás, melyek a fotók vélt vagy valós értékével, az ingyen munka hátrányaival, a fotógyűjtő pályázatokkal, az eladósodó fotósokkal és hasonlóan színes megközelítéseken keresztül próbálják jobbára ugyanazt a témát körbejárni. Ezért született nemrég egy nemzetközi kiáltvány, amihez tömegesen csatlakoznak fotósok világszerte, immár magyarul is.

A probléma annyira globális, hogy a kezdeményezés egyenesen a világ másik végéből, Japánból indult. Tony Wu természetfotós tete közzé gondolatait. Eredetileg a saját használatára írt sablon-válaszlevél volt, de miután látta, hogy nem csak ő, hanem más fotósok is gyakran felhúzzák magukat ilyesmin, és ezzel gyakran a tárgyalást is alaposan elrontják, úgy döntött, hogy közzéteszi, hogy másoknak is segítségére legyen. Mióta publikálta az írását, számos megerősítést kapott a világ minden részéről, hogy egy nagyon fontos szakmai problémával foglalkozik. Ő maga és a levelet aktívan használó fotósok is sokszor tapasztalták, hogy végül fizető megrendelés lett azokból az ingyenes megkeresésekből is, akiknek ezt a válaszlevelet – vagy inkább a linkjét – elküldték. Igazának mi sem komolyabb bizonyítéka, hogy az írásnak 15 nyelven készült fordítása, így a magyar változat mellett olvasható angol, német, francia, bolgár, olasz, spanyol, holland, finn, görög, indonéz, portugál, román, egyszerűsített kínai, hagyományos kínai, és thai nyelven is.

Tony Wu igyekszik megválaszolni a rendszeresen feltett kérdést: miért nem adnak ingyen képet a profi fotósok, és miért van, hogy gyakran egyáltalán nem, vagy csak nagyon röviden válaszolnak az ilyen kérésekre. Megszületett az udvarias és részletes, szabadon elküldhető válasz, amit mindig is meg akartál írni, csak eddig sosem volt rá időd. És még az is kiderül belőle, hogy miért nem. (A fordító.)

„- Kedves potenciális fotóvásárló, ha erre az oldalra küldték, akkor valószínű, hogy ingyen, vagy minimális díjazásért szeretett volna egy vagy több képet használni. Professzionális fotósként rendszeresen megkeresnek minket, hogy ingyen adjunk képeket. Egy tökéletes világban mindannyian szeretnénk az ilyen kérésekre pozitívan reagálni, és segíteni, különösen az oktatással, szociális kérdésekkel, vagy a természet megőrzésével kapcsolatos ügyeket. Joggal mondhatjuk, hogy sok esetben szeretnénk, bárcsak lenne időnk és erőforrásunk, hogy többet is tegyünk támogatásként, fotók küldésén túl is.

Sajnálatos módon azonban csak ritkán van módunk az ilyen megkeresésekre válaszolni, és ha sikerül is, gyakran igen rövid a válasz, ami nem érzékelteti kellő mértékben a válasz mögött rejlő okokat.

A körülmények minden helyzetben mások, de úgy találjuk, hogy elég sok a visszatérő motívum, amiket alább felsorolunk, hogy könnyebben megérthessen minket, és ezzel talán elkerülhessük a kellemetlen félreértéseket.

Kérjük, tekintse a következő gondolatokat olyan konstruktív szándékúnak, mint amennyire mi így írtuk le őket. Természetesen reméljük, hogy miután elolvasta, sikerül újra beszélnünk, és kialakítani egy kölcsönösen gyümölcsöző együttműködést.

Tony Wu munka közben (by Ray Chin)

A FOTÓZÁS A MEGÉLHETÉSÜNK

Mi abból élünk, hogy lenyűgöző képeket készítünk. Ha a képeinket ingyen osztogatnánk, vagy túlságosan sok időt töltenénk az ingyen képekért folyamodó kérésekkel, akkor nem tudnánk megélni a fotózásból.

TÁMOGATUNK ARRA MÉLTÓ ÜGYEKET KÉPEKKEL

Többségünk hozzájárul képekkel, néha mással is bizonyos ügyekhez. Sok esetben közvetlenül is részt veszünk olyan projektekben, amiket képekkel támogatunk, vagy már eleve volt valamilyen személyes kapcsolatunk valakivel az érintettek közül. Más szavakkal, mindannyian tudunk és szoktunk is támogatni különféle ügyeket ellenszolgáltatás nélkül.

AZ IDŐ SZORÍT MINKET

Kifejezetten előnytelen lenne viszont az ilyen szelektív támogatás helyett minden ingyenes kép megkeresésre pozitívan reagálnunk. Már csak azért is, mert tekintélyes mennyiségű időt igényelne az ilyen megkeresésekre reagálni, a kért képekről egyeztetni, azokat előkészíteni, elküldeni, majd aztán nyomon követni, hogy a képeinket hogyan használták és milyen hasznukat vették – ha egyáltalán van ilyen. Sok időt igényel ezekre a megkeresésekre válaszolni, és idő mindig kevés van.

NEHÉZ REAGÁLNI A „NINCS PÉNZÜNK” TÍPUSÚ KÉRÉSEKRE

Szinte minden ingyen képre vonatkozó megkeresés a szűkös költségvetésre hivatkozik, vagyis azzal érvel, hogy nincsen anyagi forrása.

Ezek a megkeresések azonban gyakran olyan szervezetektől érkeznek, amik rengeteg pénz felett rendelkeznek, legyenek ezek üzleti vállalkozások, költségvetési szervek, kormány intézmények, vagy akár civil szervezetek. Gyakran elég megnézni a nyilvánosan hozzáférhető dokumentumokat, hogy nyilvánvalóvá váljon, hogy az éppen pénzhiánnyal érvelő félnek bőven van pénze minden másra, ami nyilvánvalóan elegendő ahhoz, hogy tisztességesen megfizessék egy fotós munkabérét, ha ez szándékukban állna.

Ami még lesújtóbb, hogy túlságosan is gyakori jelenség, hogy a kérdéses projektben résztvevő felek közül egyedül a fotósok azok, akiknek a munkáját ingyen kérik, míg mindenki más tiszteletdíjért vagy fizetésért dolgozik.

Az ilyen és hasonló megfontolások miatt talán megérti, hogy miért érezzük úgy, hogy semmibe vesznek minket és a munkánkat, amikor azt mondják: “Nincsen pénzünk.” Az ilyen igény gyakran cinikus próbálkozásnak tűnik számunkra, hogy kihasználják a tárgyaló partner hiszékenységét.

A MI KÖLTSÉGVETÉSÜNK IGAZÁN SZŰKÖS

Néhány kivételtől eltekintve a fotózás egy nem túl kifizetődő hivatás. Java részt azért választottuk ezt a szakmát, mert élvezzük a vizuális kommuniációt, a látvány művészetét és azokat a témákat, amikre szakosodunk.

Az interneten elérhető fotók számának utóbbi években bekövetkezett ugrásszerű növekedése és a fotókat vásárlók költségvetésének rohamos csökkenése miatt a fotósok egyébként is csekély bevételei is egyre szűkösebbé váltak.

Mindezeken túl professzionális fotósnak lenni komoly anyagi beruházást igényel.

A mi szakmánk jellegénél fogva igen eszközigényes. Rendszeresen kell fényképezőgépeket, objektíveket, számítógépeket, tároló eszközöket és egyebeket vennünk. Az eszközök elromlanak, javíttatni, pótolni kell őket. Biztonsági másolatokat kell készítenünk minden adtunkról, mert egy rosszul letett kávés bögre szó szerint évek munkáját képes pillanatok alatt megsemmisíteni. Mindannyiunknak százezrekbe kerül évente a szoftverek és hardverek beszerzése, mivel tartanunk kell a lépést a technika fejlődésével és a megrendelők igényeivel is. Ezen kívül az utazás is komoly tényező mindannyiunk munkájában. Egy csomó pénzt költünk utazásra, a felszerelésünk szállítására, szállásra, és egyéb, utazással kapcsolatos költségekre.

Ezen kívül talán a legfontosabb, hogy a befektetett pénzen felül nem kevés időt és energiát áldoztunk hivatásunk elsajátítására, az anyagi és egyéb kockázatokon túl, amit munkánk során kénytelenek vagyunk vállalni. Egyszerű pillantképekhez talán nem kell több, mint a gombot nyomni, de jó képek készítéséhez tudás is kell, gyakorlat, és megfelelő ítélőképesség.

Szóval a lényeg, hogy természetesen megértjük, és együtt tudunk érezni a költségvetés szűkösségével. Praktikus megfontolásból azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindenkit támogassunk, aki ezt kéri tőlünk.

A „NÉVFELTÜNTETÉS” NEM JELENT SOKAT

A leggyakoribb ajánlat, amit kapni szoktunk, hogy ingyen adjunk képeket, azt szokta ígérni, hogy feltüntetik a nevünket, vagyis megjelenést biztosítanak nekünk, akár vízjel, hivatkozó link, vagy esetleg kiemelt említés formájában. Ezzel próbálják ellentételezni az ingyen kapott képet.

Ezzel két probléma van.

Először, hogy a forrásmegjelölés nem fizetési mód. Elvégre mi készítettük a képet, amiről tárgyalunk, így a névfeltüntetés automatikusan kötelező. Nem valami olyan kegy, amit mi remélünk, hogy egy harmadik fél lesz olyan szíves megtenni a kedvünkért.

Másodszor, a forrásmegjelölésből nem tudjuk kifizetni a számlákat. Ahogy talán korábban már írtuk, keményen dolgozunk azért, hogy megteremtsük a pénzt, amit újra be kell fektetnünk a felszerelésünkbe, és amiből fedezzük a vállakozásunk egyéb költségeit. Ezen felül elő kell teremtenünk az olyan alapvető kiadásaink forrásait, mint az étel, lakás, közlekedés, stb.

Röviden, a képeink készítőjét megjelölni kötelező, és nem a fizetség egy formája, a forrásmegjelölés pedig nem helyettesíti a fizetést.

„TE VAGY AZ EGYETLEN FOTÓS, AKI ÉRTETLENKEDIK”

Ha van időnk, és beszélgetni kezdünk azzal, aki ingyen szeretne tőlünk képeket, a beszélgetés gyakran oda vezet, hogy a másik fél azzal érvel, minden más fotós több, mint boldogan ad neki ingyen fotókat, és úgy érzi, csak mi “értetlenkedünk”.

Mi tudjuk, hogy ez nem igaz.

Azt is tudjuk, hogy egyetlen felelős és kompetens fotós sem fogadna el kedvezőtlen üzleti feltételeket. Elképzelhető, hogy néhány gyakorlatlan fotós, vagy olyan ember, akiknek éppen van fényképezőgépe, valóban belemegy, hogy ingyen dolgozzon, de ahogy a népi bölcsesség mondja, “Azt kapod, amiért fizetsz.”

VÁRJUK A VISSZAJELZÉST

Egy másik dolog, ami gyakran megesik, hogy amikor mi mégis adunk fotót támogatásként, akkor sem kapunk visszajelzéseket, vagy bármilyen más információt, hogy az esemény, vagy projekt hogyan alakult, milyen eredményt (vagy bármit) sikerült elérni vele, és mi haszna (ha bármi) volt a fotó felhasználásának.

Nagyon gyakran még csak válasz sem érkezik a leveleinkre, amikben a fejlemények iránt érdeklődünk. Egészen addig persze, míg legközelebb valaki újra ingyen fotókat szeretne kapni tőlünk.

Olyan helyzetekben, amikor mégis belemegyünk, hogy ingyen dolgozzunk, kérjük vegyék a fáradtságot tudatni velünk, mit sikerült a hozzájárulásunkkal elérni, hogy mentek a dolgok. Ez a kis odafigyelés sokat számít, hogy hosszú távon is együttműködjünk majd, amikor legközelebb kérnek tőlünk újabb képeket a jövőben.”

Fordította: Völgyi Attila (Forrás: http://blog.volgyiattila.hu/)

Lehetőség kínálkozik arra, hogy szélesebb járda és kerékpársáv kerüljön a Kossuth Lajos utcára. A zöld szervezetek régóta szorgalmazzák a belváros, azon belül is főképp a Kossuth Lajos utca gyalogos- és kerékpárosbarát területté alakítását. A Levegő Munkacsoport 2012. április 22-én megrendezett Critical Mass kerékpáros felvonuláson jelképes érvényű támogató aláírásokat gyűjtött egy molinón ehhez a törekvéséhez.

Fotó: Sviatoslav Zavileiski

A Budapest Szíve Program második ütemében 2013-ban átépítik a Ferenciek Terét. Szintén jövőre kerül sor a Kossuth Lajos utca burkolatának felújítására és egyúttal a buszsáv középre helyezésére, valamint a Rákóczi út újjáépítésére. A belvárost keresztülszelő Kossuth Lajos utca ma az ország szégyene: évtizedek óta a gépkocsik uralják, a kerékpározás rajta életveszélyes, a séta élvezhetetlen, az ingatlanok értéke itt a legalacsonyabb.

Április 27-én a Levegő Munkacsoport petícióját, a Tarlós Istvánnak szóló levelet és az aláírásokkal teli molinót a főpolgármester nevében Vitézy Dávid, a BKK vezérigazgatója vette át a Főpolgármesteri Hivatal bejárata előtt. Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke felszólítja a főpolgármestert, hogy haladéktalanul tegyen lépéseket annak érdekében, hogy ezen az útvonalon – a forgalomszámlálások szerint amúgy is nélkülözhető – kétszer egy autóközlekedési sáv a kerékpársávnak és járdaszélesítésnek adja át a helyét, így Budapest csatlakozhasson azokhoz az egyre szaporodó nagyvárosokhoz, amelyek belvárosaikat visszaadták az embereknek. Vitézy Dávid elmondta, hogy el fogják készíteni a Levegő Munkacsoport javaslatainak megfelelő tervváltozatot is. Hangsúlyozta, hogy a kérdésben politikai döntésre van szükség.

Érvek – ellenérvek

A Levegő Munkacsoport már közel 20 éve szorgalmazza a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út forgalomcsillapítását. A hivatalos szervek válasza mindig az volt, hogy ez lehetetlen, mert forgalmi káoszt okozna. Ugyanakkor számos esetben tapasztalhattuk, hogy amikor útfelújítások, építkezések miatt zártak le vagy szűkítettek egyes utakat, akkor a forgalom gyorsan alkalmazkodott a megváltozott helyzethez, és soha nem keletkezett nagyobb forgalmi torlódás, mint korábban volt.

A mindennapi életben egyszerű megállapítás – miszerint minél többet eszik valaki, annál nagyobb valószínűséggel lesz kövér, és ezen egyre nagyobb méretű ruhái sem segítenek – a városi forgalom esetében már nem tűnik magától értetődőnek. A legtöbb közlekedésmérnököt és várostervezőt legalábbis először meglepetésként érte az a jelenség, hogy minél több utat építünk, idővel annál nagyobb személygépkocsi-áradatra és a korábbiaknál is nagyobb torlódásokra, súlyosbodó légszennyezésre, zajra számíthatunk. Az ellenkező jelenség is sokáig csodálkozást váltott ki: az útfelületek csökkentése forgalomcsökkenéshez vezet úgy, hogy a város működőképes marad, sőt, a közlekedési feltételek kedvezőbbekké válnak, mint korábban.

Külföldi példák

Bár előfordult, hogy egy belváros visszahódításának terve kezdetben komoly ellenérzést váltott ki, a megvalósítást követően a lakosság túlnyomó többsége mindenütt helyesnek ítélte meg a döntést. Londonban, Kolumbiában és Koppenhágában a radikális változások kezdetben heves ellenállásnak voltak kitéve, viszont a korábban mintegy közlekedési csődtől szenvedő városok lakói újraválasztották polgármesterüket.

Bécs – sikeresen újjáélesztettek több jelentős belvárosi utcát. A leginkább figyelemreméltó példa a budapesti Rákóczi úthoz hasonló, hosszú Mariahilferstrasse, amely a forgalomcsillapításnak köszönhetően a város legnagyobb bevásárlóutcájává vált. Nem szegényes boltok, hanem a legjobb nevű áruházak, üzletek találhatók itt. A kereszteződéseket leszűkítették és a sebességcsillapítás érdekében helyenként megemelték, a járdákat jelentősen kiszélesítették, és az utca legnagyobb részén irányonként csak egy közlekedési sávot hagytak meg az autóknak. A bicikliseknek pedig biztonságos kerékpársávokat létesítettek.

Brüsszel – a városfejlesztés terve szerint fejleszteni kell a város tömegközlekedését, 20 százalékkal csökkenteni a személygépkocsi forgalmat és 10 százalékra növelni a kerékpározás arányát a közlekedésben. Miközben lassan, de biztosan haladnak e célok megvalósítása felé, a városi környezet érezhetően javul. A tömegközlekedés fejlesztése révén 2000-től napjainkig 70 százalékkal nőtt az utasforgalom. A határozottan és gyorsan meghozott kerékpárosbarát intézkedések következtében egyes sugárutakon a kerékpárosok aránya nulláról 10 százalékra nőtt.

Amszterdam – főutcáját, a Damrakot, amely a Központi pályaudvart és a Királyi Palotát köti össze, sokáig hatalmas torlódások jellemezték. Ezt a fő közlekedési tengelyt a gépkocsiforgalom korlátozásával, a járdák kiszélesítésével és a biciklisávok kialakításával kellemes városi sétánnyá alakították át. Azonban nemcsak ezt az utcát alakították át, hanem az egész városban korlátozták az autóforgalmat, vonzóvá tették a tömegközlekedést, a kerékpározást és a sétálást.

Budapest – elég bátor lesz-e Tarlós István?

A luxus rendezvényhajó utasait, a kihelyezett parlamenti ülés résztvevőit, politikusokat, minisztereket a folyó két partján repülő harci helikopter raj ejti túszul, s mindez a világ szeme láttára élő televíziós közvetítéssel történik. A katonai államcsíny, vagy inkább ellenpuccs kitervelője, irányítója, Stern Sándor repülő alezredes a hajó felett repülő és közvetítő média helikopterről irányítja az akciót. Az ö életútja, repülő karrierje, kényszerhelyzetei, katapultálásának élménye, szerelmei, magánélete, és az akció előtti napok, hetek visszaemlékezései végig kísérik a nap történéseit.

Legfontosabb társa, segítője az új, feltörekvő hírtelevíziós társaság vezető riporternője: Sylvia, akivel a repülőtiszt egy véletlen, de érzelmekben és tervekben gazdag repülőúton, Brazíliából Párizs felé, egy businessjet fedélzetén került közelebbi kapcsolatba. A fedélzeten csak ketten voltak…

A tét nem kisebb, mint az ország szerény légierejének megmentése, s egy a World Trade Center tornyainak elpusztításánál borzalmasabb terrorakció megakadályozása.

Kötelékrepülésben

Stern régi, Gorkij becenevű bajtársától, a fél szemmel repülő gengszterstílusú  fegyverkereskedővé vált pilótától értesült a gépek ellopatásáról szóló megállapodásról, amelyet ő hozott tető alá, sőt a jutalékát is megkapta, s ezen a napon hagyja el ő is Európát.

S mind e közben a Viking International tévétársaság, amely finanszírozza az akció technikai hátterét, minden más médiumot megelőző élő közvetítésével jelentősen előre tőr a világban a csatornák nézettségi, üzleti versenyében.

A légierő Gripen típusú harci repülőgépei elhagyják bázisukat, az országot, de nem a politikusok és a terroristák forgatókönyve szerint, hanem a terrorszervezet által pénzelt zsoldosoknak kiadva magukat, dél-afrikai, a Gripent repülő pilóták hajtják végre az akciót. Hosszú, légi tankolásokkal, a tanker hasa alatti szoros kötelékrepüléssel megterhelt légiút vár rájuk egy dél- afrikai légibázisig.

A harci repülőgépek megszerzésére törekvő terrorszervezet, mint ellentételezést, lefoglalja a magyar kormány Tiranában technikai leszállást végrehajtó businessjet-ét a fedélzeten tartózkodó hadügyminiszterrel együtt, és a már Líbia felett repülő Gripen kötelék után próbálnak repülni. A szervezet, a gépek beszerzéséért felelős vezetője a líbiai légierő egyik bázisparancsnokát rá tudja venni az átrepülő gépek megtámadására. A fel nem tankolt businessjet a tengerre kényszerleszáll, elsüllyed, de pilótái és utasai időben el tudják hagyni a gépet, s a tengeren várják a megmentésüket. A bajbajutott repülőgép vészjelzésére elsőként az izraeli haditengerészet tengeralattjárója reagált, s a terrorista vezér kétségbeesetten úszva menekül a helyszínről. Az öngyilkos merénylőnek kiszemelt fiatalabb társa azonban bízva az egyik, a német zsoldos pilótában, a többiekkel együtt a tengeralattjáró fedélzetére menekül.

Egyik Gripen súlyosan megsérül, a közelében robbanó líbiai vadászgépről küldött rakéta robbanása után, csaknem fél szárnyát elvesztve hajt végre kényszerleszállást egy elhagyott csádi repülőtéren, ahonnan a pilótáját a dél-afrikai tanker felveszi.

Ugyanebben az időben Stern alezredes kierőszakolja, hogy az ország irányításának legfontosabb posztjai az egyébként irodalmi Nobel-díjas államelnök kezébe kerüljön, aki miután megtudta a korrupt miniszterelnök és társai tervét, vállalta a rendkívüli feladatot, s világ tévénézői, sőt a nagyhatalmak ébredező kémszervezetei is csodálattal figyelik az történéseket.

A kialakult, konszolidálásnak induló politikai helyzet ellenére a nemzetbiztonsági hivatal változatlan tempóban üldözőbe veszi az akció irányítóját, s társait. A légvédelmi fegyverekkel megtámadott, irányíthatatlanná vált médiahelikopterükkel csak a szerencsének és pilótájuk nagy tapasztalatának köszönhetően kerülték el a katasztrófát, életüket az újból segítségül hívott harci helikopteregység menti meg.

Az akció sikere ellenére el kell hagyniuk Európát, széjjelszóródnak a világban, a dél afrikai katonai attasét, mint a terv megvalósításában fontos szerepet játszó diplomatát kiutasítják az országból.

És még egy nap. Egy hónap elteltével az ellenpuccs, a Megváltó felszáll, akció több résztvevője találkozik a dél-afrikai légibázison, hogy az ottani kormányzat kitüntetését átvegyék. Ott ismerik meg az időközben és persze csak egy időre felszámolt terrorista csoport Európának szánt csapástervét, s itt értesülnek egy másik elő közvetítésből, hogy Budapesten, a Liszt Ferenc Repülőtérre folyamatosan érkeznek a pillanatnyi kormányzat által behívott orosz különleges erők.

Hamarosan az amerikai és orosz elnök sajtótájékoztatót tart, a megosztott képernyőn biztosítják a világot, hogy igazából nincs semmi baj…

Alapvetően nem a beszédek, médiaszereplések politikai tartalmát értékeljük, hanem kommunikációs és retorikai elemzéseinkben véleményezzük a mindenkori teljesítményt. Az alábbi elemzés szerzője a multimediális térben megjelenő retorikai eseményt értelmezi, vizsgálja a televíziós közvetítésből adódó jellegzetességeket, s kísérletet tesz a szónok nonverbális kommunikációjának elemzésére, de kizárólag retorikai-stilisztikai szempontból értékeli a beszéd tartalmát.

Sorrendben a 12. évértékelő beszéd volt.

A 2010-es év második jelentős szónoki megnyilvánulását hazánkban Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnökének évértékelő beszéde jelentette. Immár tizenkettedik alkalommal hangzott el az előző év közéleti történéseit minősítő szónoklat a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkérésére. A beszédet a budapesti Millenáris Parkból élő adásban közvetítette 3 televízió (Duna TV, ECHOTV, HÍR TV), 2 rádió (InfoRádió, Lánchíd Rádió), és több jelentős hírportál is online módon tudósított élő mozgóképet adva (pl.: Index, Origo). Mindemellett a Twitter közösségi portálon is azonnal elérhetővé vált a szónoklat, sőt egy alkalmazás segítségével a nézők véleményezhették is az éppen elhangzó mondatokat. Mindezt megelőzve a Facebook közösségi portálon már a beszéd elhangzása előtt fotók mutatták be a pártelnök felkészülését. A felkészülésről tudósító médiahírek és a beszéd beharangozását előkészítő médiafelületek várakozással teli kommunikációs teret teremtettek meg. Mindezek hatására az elektronikus és az online médiumok segítségével, uralva a multimediális teret, azonnal vezető médiaeseménnyé vált Orbán Viktor évértékelő beszéde.

A miniszterelnök évértékelő beszédeinek tizennégy évre visszatekintő hagyománya van, így ma már nem számít újdonságnak, hogy az eseményt megelőző hetekben tudatos kommunikációval keltik fel az érdeklődést a szónoklat iránt. Idén egyre markánsabb lett ebből a szempontból az online média használata, kiváltképp hangsúlyt kapott a webkettes alkalmazások közül a Facebook közösségi portál, melyen az érdeklődők megjegyzéseket, javaslatokat tehettek a majdan elhangzó beszéd tartalmával kapcsolatban. (Később a beszédben idézett is Orbán Viktor egy ilyen bejegyzést.)

Ugyanakkor – érdekes magyar retorikatörténeti pillanatként – fotók segítségével bepillantást kaphattak a szónok felkészüléséről is. Szintén hazai retorikatörténeti tény, hogy a Twitter közösségi portál élő közvetítését véleményezni lehetett, így pillanatról-pillanatra egyfajta tetszési indexet is láthatott az érdeklődő felhasználó, illetve mindenki, aki az Origo hírportál segítségével követhette végig a szónoklatot.

VIZUÁLIS MEGJELENÍTÉS

Mindhárom televíziós társaság ugyanazt a képet továbbította, így technikai értelemben szinte nem volt különbség a képi látványban, inkább időbeli eltérés volt, hiszen az Echo TV pontosan 15.00-kor kezdte a közvetítést, így még láthatóak voltak a kezdés előtti percek sutaságai, a HÍR TV csak híradója után kapcsolt a helyszínre, míg a Duna TV szintén a beszédkezdetkor jelenítette meg a képet.

A közvetítés legtöbbször közeliben (úgynevezett second plánban) mutatta a beszélőt, néha a hallgatóságot közeliben, kis- és nagytotálban adta. A szónok nemzeti színű lobogók előtt egy pulpitus mögött beszélt. A pulpitust felirattal látták el, sötétkék háttérben fehér betűk jelenítették meg a következő szöveget: „itt az idő! Ország-értékelő 2010” Mindez a megjelenítés az előző évi évértékelő képi kellékeit idézte, ugyanakkor Orbán Viktor öltözete a 2008. évi évértékelő mása, hiszen a sötét öltöny, fehér ing, bordó nyakkendő a két évvel ezelőtti eseményt időzte. Mindezek alapján megállapítható, hogy a vizuális ingerek segítik a szónok államférfiúi megjelenését, egy jövendő miniszterelnök pozitív imázsát.

A NONVERBÁLIS KOMMUNIKÁCIÓ HIÁNYOSSÁGAI

A szónok sokszor feltekintve, de alapvetően papírból olvasta fel beszédét. Bár törekedett a szemkontaktus megteremtésére, a felolvasás miatt a retorika alapvető eszközét, a valódi odafordulást ezzel mellőzte Orbán Viktor.  Így nem tudta maximalizálni mindazt a hatást, melyet elérhetett volna.

Gesztusai segítették a beszéd megértését, ugyanakkor erősítették a felolvasásból adódó monotóniát is. Az elnököt felkészítő kommunikációs stábnak legközelebb érdemes lenne megfontolni, hogy Orbán Viktor inkább egy rövidebb beszédet mondjon, így egy felolvasás helyett igazi szónoklattal állhat közönsége elé. A beszédtempó, a hangszín, a hanghordozás a szónok megszokott formáját mutatta, így hitelesítette a beszédet.

TARTALOM ÉS STÍLUS

Tartalmi szempontból az elhangzottakat egy kormányzásra készülő erő első számú vezetőjének kampánybeszédeként értelmezhetjük, ezt erősíti a beszéd zárlata is (Készen állok az erős és felelős kormányzásra). Idei évértékelő-kampánynyitó beszéde – ami sokkal inkább az elmúlt kormányzati ciklust értékelte, semmint a 2009. évet – átlagosnak, hétköznapi nyelven jó közepesnek mondható. Nem voltak benne új elemek, nélkülözte a konkrétumokat, inkább a visszafogottság védelmére építve. Elmaradhatatlanok voltak a kitérő történetek, népi motívumok, sőt viccek is, ám humoros, egyszer vaskosabb szóhasználata („pofára osztályoznék”) oldotta az államférfiúi komolyságot, ugyanakkor nem lépett át egy zavarónak ható határt.

Az elhangzó beszéd a multimediális térben – hazánkban korábban nem tapasztalt –, nagyfokú aktivitást ért el. Ez az idei ország-értékelő legfőbb erénye is egyben.

Orbán Viktor ugyan hozta a tőle megszokott formáját, ugyanakkor nagy retorikai hátránya az eseménynek – és ez általános magyar retorikai probléma is egyben –, hogy papírból felolvasott szöveget kaphatott a beszédet hallgató állampolgár.