a nap embere

NOVOTH DÖMÖTÖR KATI

2008. november 6. negyed kettõ óta

Mielõtt elrohantam, automatikusan kinyomtattam Neked azt, amit elõzõ éjjel írtam. Ahogy évek óta szoktam. Olyan nehezen jöttek a szavak, ahogyan rég nem. Alig találtam õket abban a kiürült hideg fejemben. Hiába kerestem késõ éjszakáig azt a megszokott bódultan izzó transzot, ami máskor automatikusan beköszöntött, amint kettesben maradtam a kinyitott tiszta lappal a gépben. Amikor még volt kinek megmutatni. Lehet, hogy már soha többet nem lesznek ezután igazi tiszta lapok? Nem elég az, hogy meg kell csinálni. Az magában nem inspirál. Azért végül hajnalra összeállt a szöveg, amit átolvasva alig hittem el, hogy belõlem született. Talán mert a fáradtság közben kimosta a fejembõl az igazságot. Így aztán az átkínlódott éjszaka után túl hamar lett másnap, és kómás-bambán kényszerítettem magam elindulni a beköszöntõ napba.

Giuseppe Rubini illusztrációja

Korán reggel volt, de szikrázva sütött a nap és nem volt egy csepp pára sem a fény elõtt, csak a hideg csípett. De még az sem annyira, amennyire csípõs ilyenkor lehetne. Mert érhetne derékig a hó is, és érhetne a lelkekig a fagyos szürke tél elõ. November van végül is, mégis tavaszi fényben fürdött a reggel. Mégsem jó semmi. Valahogy kiürült a világ, nem is értem hogyan történhetett, csak egyszerre olyan fakó lett minden. Olyan jajdeszuper eddig se volt, de most már el sem mondhatom és sírni sincs kinek, hogy azután könnyesre röhögjük magunkat magamon.

A kocsiban szólt a rádió, kézgránátot dobtak egy szobába, az ágyban tévézõ házaspár meghalt, a gyerekek megúszták, de sokkos állapotban szállították kórházba õket. Mostanában irtják hazánkban a romákat. Majd lehet, hogy a többi nációk, felekezetek, a nõk, az öregek vagy a kék szemûek is sorra kerülnek. Ki tudja, mi felé sodródunk? Ez a divat most nálunk, meg a félszem – ahogy egyszer hanyagul mondtad üvegszemû barátunknak. A hírekben valakik „Házi négernek” nevezték az új amerikai elnököt, közben az itthoni tinédzserek nem sportolnak, és nem esznek, önértékelési és evési zavarokkal küzdenek, és alig mennek ki a szobából. Minek is mennének, úgyis bedobják a kézigránátot elõbb-utóbb, és arról tárgyal a rektori tanács, hogy 200 pontra emelik a felvételi határt az államilag finanszírozott egyetemeken, mert sokan nem érdemlik meg, hogy felvegyék õket. De minek is vennék fel, amikor friss diplomásként is alig van már itthon munka. Minek itt pedálozni, tényleg minek? El kellene menni, de nem lehet, mert ideköt minden. Egyszer azt mondtad, jó volt kint, de alig vártad, hogy hazaérj hozzá. Megértettem, persze, én már odafelé azon szorongtam, milyen átlábalhatatlanul messze megyek, és mennyire reménytelenül végtelen a barátságtalan óceán. Pláne amikor közelrõl megismertem, és dagályhullámaival feltörölte velem a partot, akkor jöttem rá, mennyire idegenül messze röpült velem az utálva rettegett gép. Az állati volt! A 17. sortól kezdõdött a dohányzó szakasz, ugyanabban a légtérben, mint a többi sor, és tíz órán át ellenséges pofák forgolódtak felém hátra, amint idegesen láncdohányoztam a hosszú úton. Persze akkor még legálisan, nem titokban a renitens görög pilóták mellett, ahogy mostanában a tilalom ellenére. A rádió még egyre szólt, csak már nem is vettem észre, és a barmot sem, aki a keresztezõdésünkben hirtelen lefékezett. Alig sikerült balanszírozva megállni úgy, hogy ne csattanjak bele az új kocsival, amiben csak egyetlen egyszer ültél, pedig mennyi mindent elterveztünk még. Persze rá kellett volna jönnöm az igazságra. Felvihogtam ijedtemben, mert élénken emlékszem még arra, hogyan száguldottunk át a Ferdinánd-híd beágazásán a fõútvonal forgalmába masszázs után. Amikor a csikorogva fékezõ béemvést és a volvóst is dinamikusan lengetett kézzel lehülyézted, és igazolást sürgetve csodálkoztál rám, ahogy kõvé meredve lapultam bele az anyósülésed kárpitjába. A látványtól kérdezted meg végül: nem nekünk van itt elsõbbségünk, hülyék ezek?!

De nem nekünk volt, és túléltük azt is, aztán egy szisszenésre felröhögtünk tõle, ha eszünkbe jutott a többivel együtt. Kiveséztünk csontig minden szemétséget és varázslatot, elveket, célokat, vágyakat a jövõbõl és múltból, nem hallgattunk el semmit, csak legfeljebb más elõtt egymás apró titkait, amiket úgyis csak mi érthettünk ketten a múlt tükrében.

Karácsony elõtt közvetlenül a talpig zöldbe öltözött aberráltan leselkedõ Fenyõ úr, amint orrát laposan a katedrálüveges ablakunkra nyomta, úgy ijesztgetett, miközben a duruzsoló melegben izgalommal striguláztuk az ajándék-listát: kinek mi kell még. A barna kiskutya – akit „a kanapékhoz csináltattál” nekem - ezalatt orvul lelefetyelte hátunk mögött a kávédról a habot, és mialatt felvarrtam kabátodra a két hete leszakadt gombot, kint beporcukrozta az utcát a tél. Mindent elmondtam azt hiszem, és emlékszem mindenre, de aztán odaértem az aktuális célhoz, és koncentrálni kellett, pedig most egy ideje nem tudok. Udvariasan lesegítették rólam a kabátot, megérkeztem valahová idegenbe. Ahogy helyreráncigáltam a vállamon a fekete pulcsit, amit tõled kaptam még augusztusban, arra gondoltam megint, mekkora áldozat volt ez akkor, és micsoda hõs vagy ezért is. Az elsõ kérdést párás aggyal tettem fel, és híres magnó-agyammal sem emlékeztem késõbb egyetlen válaszra sem, csak átjárt a hála és a döbbenet, hiszen az összes hiún reménykedõ terv abból származott, hogy végig minket kíméltél. Hogy bármit elmondhattam neked õszintén bármikor, és mindig igazat mondtál, csak egyetlen egyszer hallgattad el a meghatározó valóságot.

Kitõl kérdezzem meg ezután azokat, amikre csakis együtt tudtuk a választ?

Bódult gyengén éltem végig a napot, honoráriumot kaptam és megvettem az ezüst-fekete csizmát, amit tavaly mutattál, mintegy vigasztalásképpen, csak most már úgy látszik nem mûködik a vigasz. Siettem most is ostobán nem lekésni az idõt, hogy elérjem még a rengeteg dolgunk elõtti késõ délutánt, és a hirtelen talált egyetlen ritka parkolóhelyet. A telefon hosszan kicsöngött amikor valaki más helyett tévedésbõl tárcsáztam a számod.
Aztán csak álltam hideg kézzel szorítva a megmutatni szánt dolgokat megtorpanva az ajtó elõtt, és agyamban az ismerõs sorokat kutatva lassan vizes lett az arcom és a nyakamon a sál. Ja, a Juhász Gyula vers az, amire gondolok, de ott akkor átírtam neked, és tõlem most valahogy így szól: „Mert benne élsz te minden elhallgatott igazságomban és mással megbeszélhetetlen döntésemben és minden tétova le nem tárcsázott hívásomban élsz és a barátom vagy örökkön. Ámen.”
(*„Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendõmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Ámen.”)

2008.11.20.

Forrás: PR Herald