a nap embere

UNGVÁRI TAMÁS PORTRÉ

„Átrendezem az életemet”

A mûvelõdéstörténész, író a Kaliforniai Állami Egyetem tanára, mûfordító, irodalomtörténész, kritikus Budapesten született, 1930. szeptember 25-én. Az ELTE angol-magyar szakán végzett 1952-ben. A Csillag rovatvezetõje lett, 1957-tõl aspiráns. 1959-tõl a Magyar Nemzet szerzõdéses munkatársa. 1960-tól fordító, dramaturg, majd a Budapester Rundschau szerkesztõje. 1970-tõl a Magyar Színházi Intézet fõmunkatársa, 1975-tõl a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztõje, 1980-81-ben a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola docense, 1982-tõl tanára. Több külföldi egyetem vendégprofesszora. Az irodalomtudomány kandidátusa (1968), doktora (1989). Ülünk egy budai kávézó Holt-tengert idézõ, napszítta, archaikus teraszán a város felett. A hosszú idõ után hazatért Ungvári Tamás esszékötete a legutóbbi Könyvhéten jelent meg. Kávé, túrósbatyu és csapvíz mellett beszélgetünk a szikrázó napsütésben nem csak a könyvrõl.

– Évek óta ritkán láttuk itthon. Amerikában tanít?
– Nyolc esztendõt töltöttem egyhuzamban az Amerikai Egyesült Államokban. A Kaliforniai Állami Egyetemen, Los Angelesben tanítottam.

– Itthon mindig ezen a környéken lakott?
– Elõször odaköltöztünk Csoóri Sándor mellé az Alkotás utcába. Szép, kétszintes lakás volt. Azután Görgey Gáborral ikerházat építettünk a Kondorkert utcában, a Disznó-rét elõtt. De tényleg, oda jöttek ki a vaddisznók. Amikor eszeveszettül kezdett beépülni a környék, arrébb költöztünk.

– Család?
– Harmincegy éve vagyok házas. A házasság egy szövetség. Megesküdtem, hogy soha nem fogok elválni. Két fiam van: ez egyik 32, a másik 22 éves. Az ember a gyerekeinek is hûséget fogad.

– Mostanában érkeztek meg?
– Nemrég jöttünk haza, a holmink egy része még a vámhivatalban van. Alig pakoltunk ki máris zajlanak az események. Most jelent meg a könyvem a Könyvhéten.

– Mi a címe?
– „A bûnbeesés után”. A két világháború közötti európai szellemi mozgalmak történetét dolgoztam fel. Ez egy idézet-cím, de hát én fordítottam magyarra Arthur Miller darabját, aminek a címe bûnbeesés után-t jelent. Megpróbáltam úgy csinálni, hogy a könyvben a teljes európai háttér szerepel. Hogy hol történt a bûnbeesés? Az orosz irodalomtól a francia irodalomig utána lehet menni, vajon képesek voltak-e felfogni a szellemi emberek a háború közeledtét a jelekbõl, és egyáltalán felmerült-e a Holokauszt lehetõsége a horizonton? Hõseim a hontalanok, a menekülõk, a hazájukat elvesztõ mesterek, a nyelvükbõl kitagadottak. Ez még nem elég, de ezek mind találkoznak is egymással: von Ribbentrop a kommunista Moszkvában a filmgyárból kölcsönzött horogkeresztes zászlók közepette a náci indulót hallgatja. Megpróbáltam a történteken belül egy titkos belsõ hálót fonni. A korszak „rettenetes eredetiségét” kutatva a belsõ szöveten egy véres dráma bontakozik ki. Bohózatelemektõl elviselhetetlen tragédia, a bûnbeesett Európa jelképes pillanata. A régi Európa pusztulását beszélem el az új Európának. Azt hiszem, megírtam – ha létezik ilyen – életem legjobb könyvét. Nagyon izgalmas, holott ez egy esszé. Azt hiszem, kiadók elõször azt hitték, ezek elszigetelt életrajzok, azután kiderült, hogy ez egy komoly könyv. A kiadó majd frászt kapott, de azután megbékéltek, és talán lassan megszokják, hogy egy komoly könyv is lehet izgalmas. Két diktatúra szakadt a világra ekkor, a bolsevizmus és a nácizmus. Létrejött az a pillanat, amikor milliók sorsa dõlt el. Én azonban nem tudom elfogadni, hogy ezekre a milliókra a szükségszerûség sújtott le. Az, hogy valami megtörtént, nem jelenthette azt, hogy így is kellett lennie. Minél kevesebb az esély arra, hogy valami lehetséges, annál bizonyosabb, hogy be is következik. Faggattam hát a múltat.

– Melyik kiadónál jelent meg a kötet?
– Az Ulpius Ház Kiadó adta ki. Remek, és nagyon alapos szerkesztõm volt: Zsámboki Mária. Igaz, helyenként átírta a könyvem, de egyébként õrjítõen zseniális. Kedden délelõtt lesz a bemutató a Gerlóczyban, csütörtök este meg az Alexandra Könyvesházban. Jó is hogy meglesz, mert késõbbre ígérték, pedig június 24-én vissza kell mennem Amerikába tanítani. Elengedik az embert, aztán mégiscsak rájönnek, hogy hiányzik.

– Akkor mégsem marad itthon?
– Át akarom alakítani az életemet. Eddig állandóan mentem. Ha összeadom az esztendõket, amelyeket Angliában, Németországban, Amerikában töltöttem, évtizedekre rúgnak. Legelõször 1976-ban voltam kint, most meg 8 évet egyben. Június 24-én kezdõdik Los Angelesben a nyári quarter, és úgy hat hétig tart. Elvállaltam. Megyek, azután visszajövök. Õsztõl pedig modern mûvelõdéstörténetet fogok tanítani a Zsidó Egyetemen, a Rabbi Szemináriumban. Úgy szeretném, hogy két negyedévet, vagy egy szemesztert ott csinálok, a többit meg itthon töltöm. A tanítás fontos. Remélem, lesz itt is néhány tanítványom, akinek átadhatom a stafétát. Nekem is átadták az én tanáraim: Komlós Aladár, Pach Zsigmond Pál, Zsiray Miklós, – aki miatt finnül tanultam – és most nekem kell továbbadni a tudást. Ha csak az olvasási szokásaimat átadhatnám pár embernek, az már nyereség. Ha nem olvasok napi hat órát, már nem érzem jól magam.

– Pedig ez ma nem jellemzõ.
– Hát nem. Rövidesen nem is lesz magyar sajtó. Egy kivételes sziget még az ÉS. Kovács Zoltán, Medgyesi Gusztáv, Váncsa meg – apostolok. Az elfogulatlanság iskolája. De hát az ember mindig a szerkesztõjének ír. Ha jó a szerkesztõ, akkor minden jó. De a tehetségtelenség a stílustalanság megöl mindent. Én a magyar irodalomban élek. Ha akarok egy jó önéletrajzot olvasni, elolvasom Konrád Györgyöt, ha egy jó regényt, elolvasom Kertész Imrét. Reggel úgy kelek fel, hogy én ma Babitsot fogok olvasni, és már a világban bárhol otthon vagyok. Magyar klasszikusokon élek, de elolvasom a kortárs irodalmat is. Gergely Ágnes, Rába György, Lator László – minden sora jó. Benedek István Gábor is isteni regényíró, sajnos kevesen ismerik. Meg felfedeztem Bächer Ivánt – vagy 7 könyve jelent meg –, bátor ember, legalább akkora anarchista, mint én. Az édesapját is ismertem, BÄcher Mihály zongoramûvészt.

– Vannak itthon barátai?
– Füst Milán, Örkény, Déry, Pilinszky – mind meghaltak. A kortársakkal egyébként is úgy jó barátkozni, ha az ember átnyúl közben a történelmen. Így mindennap kezet foghatok Petõfivel!
Az elsõ igazi író, akit gyerekkoromban megismertem Végh György volt. Õrzöm elsõ köteteinek egyikét, de a címét már nem tudom pontosan idézni. Viszont ami a könyvet megkülönböztette minden mástól, az Gyurka tervezett mûveinek hosszú jegyzéke volt. Sok megíratlan, dugába dõlt álom, amiket Végh sohasem írt meg. Gyurka politikailag tájékozatlan, semleges ember volt, elképzelhetetlen volt tehát, hogy írásait az a Csillag címû folyóirat közölje, amelyet akkoriban Király István professzor szerkesztett. Végh Gyuriból a nehéz idõkben magán-antikvárius lett. Telefonon hívta a klienseit, hogy lakására jöhetnek könyvet böngészni. Én Végh Györgytõl vettem azt a piros-bõrkötéses Babits összest, amelyet eredetileg egy késõbb öngyilkosságba menekülõ irodalomkritikus lopott el egy másiktól. Volt valaha egy magyar irodalom, amelyik a második világháború után váratlanul újjászületett, annak ellenére, hogy az akkortájt kiadott Mártír Írók Antológiája százas nagyságrendben sorolta fel az elpusztultakat. Poraiból éledt újjá, igaz, Radnóti, Sárközi György, vagy Szerb Antal nélkül. Az irodalom valójában síron túli kézfogásokból áll. Én még kezet ráztam Hatvany báróval, aki a háború múltán tért haza londoni emigrációjából. Hatvany Gyulai Pál tanítványa volt a pesti egyetemen, de ifjú korában ismerte Petõfit. így meglehet, hogy végül is Petõfi Sándorral fogtam kezet. Mi úgy éltünk itt, mintha örökösei lennénk a teljes európai kultúrának. Mintha mindennap kezet foghatnánk Petõfivel. Hatvany Lajos naponta járt be a Széchenyi könyvtárba, hogy kedves Petõfijérõl mindent összegyûjtsön, és Hatvanyék Dísz-téri villájában Bartók Béla zongorázott Thomas Mann-nak. Hatvanyt nem sokra becsülte az új világ. A báró, aki kitartotta Ady Endrét és József Attilát. Hogy mindeközben páratlan történész volt, jelentõs kritikus, az a kortársaknak nem imponált. Amikor Hatvany Németországba indult disszertálni, a pályaudvarra Gyulai Pál kísérte ki kedves növendékét és integetett a vonat után, hogy: „Aztán majd írjon!” A gonosz pesti pletyka szerint Gyulai csak egy levlapot várt Hatvanytól, aki ezt biztatásnak fogta fel, ezért írt vagy húsz könyvet. Ezek tradíciók. Így vagyok a zsidó tradíciókkal is – ebben az értelemben Mózessel is kezet fogtam. Én azok közé a ritka közéleti személyiségek közé tartozom, aki mindig vállalta, hogy zsidó. Nem azért, mert annak születtem, hanem mert nekem ez érzelmi kérdés. Gyerekkoromból az az emlékem maradt, hogy mentünk a Dohány utcai zsinagógába a szüleimmel, meg ahogyan apám imádkozni tanít. Én ebben nõttem fel, ez természetes.

– A szülei, a gyerekkora, a pályakezdete milyen volt?
– A szüleimet imádtam, és õk mind a ketten nagyon szerettek engem. A gyerekkorom jó volt. A serdülõkoromat tönkretette a második világháború, ifjúkoromat egy másik diktatúra. De jól érzem magam! A zsidóságom által én csak nyertem, s vallom, hogy az elszenvedett megkülönböztetések is végül a javamra szolgáltak. Abban is, ami lettem, s abban is, ami zsidóságom okán nem lehettem. Az elsõ súlyos megkülönböztetés akkor ért, amikor nem vettek fel a lakásunkhoz közeli Eötvös Gimnáziumba: kontingense volt a zsidó tanulóknak. Így kerültem a Zsidó Gimnáziumba, vagy ahogyan én nevezem, arra az egyetemre, melynek érettségije másutt egy doktorátussal ért volna fel. Osztályfõnököm és egyszersmind héber tanárom a Spinoza-kutató Grozinger M. József volt. Matematikára a gettóban késõbb éhen halt Szeles Henrik oktatott. Tanított a történész Grünwald Fülöp és a Goethe-fordító Gedõ Lipót is. Szándékosan sorolom az elfeledettebbeket, mert még e ragyogó kar fölött is volt különb, olyanok, mint a világirodalom nagy tudósa, Túróczi-Trostler József, a latinos Komlós Aladár, az akadémikussá avanzsált Pach Zsigmond Pál, Szabolcsi Miklós, Fokos (Fuchs) D. Rafael. Menet közben páran elhatároztuk, hogy hamarabb egyetemre megyünk. Kérvények és nehéz felvételi következtek, de sikerült. Így 21 évesen végeztem. Tatára számûztek tanítani, egy általános iskolába.. Azután egy bemutatón a Madách Színházban a második sorba Kodály mellé ültettek. Kodály minduntalan hozzám hajolt arról gyõzködve, hogy milyen briliáns irodalomtörténész vagyok, de hagyjak fel a hegedûvel. Jártam a Zeneakadémiára is, és tehetségtelen voltam a hangszeres zenében. A szünetben odajött hozzám Aczél Tamás, a Csillag akkori fõszerkesztõje - pusztán azért, mert látta, hogy Kodály bizalmasan hozzám hajolva beszélget velem -, és hívott szerkesztõnek. Így kerültem a Csillaghoz.

– Mindig érzékenyen reagált a környezete történéseire, és széles spektrumon állandóan változott. Tudatosan menekült elõre?
– Voltam szerkesztõ, dramaturg, mûsorvezetõ a tévében, írtam tudományos könyveket s egy Beatles-bibliát, szekérderékszámra fordítottam regényeket és színdarabokat. A Beatles-biblia hétszázezer példányban fogyott el több utánnyomásban és kiadásban. Végig a változási képesség alakított. Menekültem elõre, így nem értek a nyomomba. A pályaváltoztatás- és igazítás a világon mindenütt elõny, nekem sokszor a szememre vetették. Holott én sokszor igazítottam.

– Hogyan tudott ilyen konzekvensen kimaradni az ideológiai csatározásokból?
– Úgy, hogy nem érdekeltek a díjak, a címek, nem akartam az államtól soha semmit. Érdemnek tudom be, hogy soha nem volt hatalmam senki felett. Nem álltam be az ideológiai összeesküvésekbe, mert azokról kezdettõl fogva tudtam, hogy az a privilégiumok maffiája. Abban a felsõoktatási intézményben, ahol tanítottam, szobám sohasem volt, sem telefonom. Az irodámat az aktatáskámban hordtam. Díjat, ha kétszer kaptam. A névjegyemrõl, ha olyat nyomatnék, mégis lelógnának címeim s rangjaim – igaz, azokat külföldön szereztem. Saját erõmbõl vagyok, aki vagyok. A legbüszkébb a magányomra vagyok: holott akolban, csordában sosem éltem. Sosem voltam kitartott író: állásban vagyok, amikor elmentem az egyetemrõl a szolgálati éveim száma már elérte az ötvenet. A vidám pesszimista, aki vagyok, ma is tisztelettel köszönti olvasóit, híveit, irigyeit és ellenfeleit. Minden úgy volt jó, ahogyan volt.

– A Színmûvészeti Egyetem?
– Nagy szeretettel követem a régi intézetemet. Önként mentem el nyugdíjba annak idején. Két fajta nyugdíjas van: a nyugalmazott egyetemi tanár – én ebbe a kategóriába kerültem, és a professzor emeritus, ami plusz néhány tízezer forinttal jár. Erre azt mondták, nincs keret, vagy megadják, de nem fizetnek. A színigazgatók azóta sorban kapják a doktori címet, de engem még nem terjesztett fel ez az egyetem egy Apáczai vagy egy Széchenyi-díjra. Pedig a leghosszabban menõ darabokat én fordítottam: a Miniszter félrelép 800 elõadást ért meg, a Páratlan páros 18 éve megy, és ötven elõadás alatt nem volt darabom. De nem is érdekel. Itt van szegény jó Eörsi István, amint megkapta a Kossuth-díjat, rá három hónapra meghalt.

– Milyen nyelveken beszél?
– Németül, angolul, franciául, olaszul jól, spanyolul nem tökéletesen, az orosz mínusz kettõ, a finn is, pedig szenvedélyesen tudtam egy idõben. Elõadásokat tartottam finnül, de már teljesen elfelejtettem. Az a jó, ha az ember kétévente megtanul egy új nyelvet. Legfeljebb elfelejt egy másikat.

– Mit tervez?
– Mindent megkaptam, amit akartam. A jövõ megjósolhatatlan, legfeljebb a jelen kávézaccából lehetne következtetni rá. Talán rászánnám magam egy tévé-tanfolyamra itthon, civilizáció-történetet tanítanék. Minden népnek nagyon sok idõbe kerül ugyanis a saját múltjával szembesülni. Mindegyik remek meséket talál ki a múlt szépítésére. De ha túljut a hazugságon és a történelmi múlt kiszínezésén, akkor tud igazán szembesülni az események valóságával. A történelemnek nincs tanulsága, mert a történelem soha nem ismétli önmagát. Ez a történelem definíciója, hogy sohasem ismétli önmagát. Meg az az alapigazság, hogy az áldozat sosem érzi, hogy menekülnie kellene.

– Olyan ez a világ, amilyen kellene?
– Nagyon sokan élnek elõítélettel. Egészen finom emberek is. Egyszerûen nem szabad hagyni, hogy az aljas ideológiák eszkalálódjanak. Egy eléggé megmérgezett közéletben élünk. Itt nem csak a zsidókat utálják, egymást is irigylik-utálják. A politika meg átváltozott ígérgetésekké, nem lehet tudni, hogy holnapután mi lesz a szabály. A demokrácia ugyanis nem a többség uralma, hanem a kisebbség védelme mindenekfelett, de persze nem a csõcseléké. Ha Amerikában sörösüveggel megdobsz egy rendõrt, õsz öregember leszel, mire harmadolják a büntetésedet. Vagy eldobják a kulcsot, elfeledkeznek róla, hogy valaha is léteztél. Itt a kapitalizmusból a legrosszabb áramlatot kapták el. Ettõl már mindenki rosszul érzi magát. Egy kulturált közösséget kellene felépíteni, ami mindenkinek hasznára van. Mert országokat nem a nemzetiség köt össze, hanem a közös szándék. A kompetenciahiány megöli az életünket. Nemrégiben Heller Ágnes ugyanezt mondta valahol. De ez nem az én dolgom, majd ha megkérdezik – elmondom. Hétvégén voltunk Kispesten a DVSC – Honvéd meccsen (Farkasházy is ott volt), 7 gólt kapott a Honvéd. A végén a biztonságiak vagy háromnegyed óráig nem engedtek ki bennünket... Ilyen világ van. Jó lenne békében, nyugodtan, tanítással, írással foglalkozni. A beköszöntõ szabadság ugyan hatalmas esély volt, kulturális hozama azonban egyelõre csekély. Már az is lehetõség, hogy a rendszerváltással kinyílt elõttünk a világ. Egy útlevél ott van mindenkinek a zsebében, mehetünk bárhová – és ezt nem vehetik el.

– Az Amerikai Magyar Népszava Szabadság fõmunkatársaként Aranytollat kapott. Gratulálok.
– Azt a halál elõtt adják, nem?!

– Nem, ez egy rangos elismerés a kollégáktól. Nagyon olvassák a könyveit. Most megjelenik a Bûnbeesés után. Mi lesz a következõ?
– Hogy az eddigieket olvassák-e? Nem mondom, hogy nem tudom, mert tudom. Többen olvassák, mint bevallják. Van egy állandó rovatom ott, az Amerikai Népszavában, Mizantróp a címe. Vagy száz kis tárca – azokat akarom kötetbe rendezni. Az Ahasvérus és Shylock 1999-ben jelent meg. Haraszti György professzor mondta, hogy a Gondolat Kiadó kiadja újra. A könyv azt vizsgálja, hogy milyen kép alakult ki a hazai zsidóságról a magyar történelem különbözõ korszakaiban, hogyan határozták meg a zsidót politikusok és „ideológusok", történészek, társadalomtudósok és miként rajzolták meg alakjukat, a vele kapcsolatos valós és tévképzeteket, mítoszokat és rágalmakat, elõítéleteket és anti-elõítéleteket. Írok hozzá egy utolsó fejezetet – arról, ami a könyv megjelenése óta történt.

– Mire vágyik, mi fontos?
– Legfeljebb arra, hogy a gyerekeim egészségesek legyenek. Az életprogramomat beteljesítettem. Tõlem senkinek soha nem kellett félnie, engem viszont bátran lehetett és lehet irigyelni. Ha másért nem, a „csak azért is” a feneketlen jókedvemért. A jövõrõl meg nincs mit beszélni, majd meglátjuk. Úgy lesz, ahogy lesz.

UNGVÁRI TAMÁS JELENTÕSEBB MÛVEI:
A harmadik csatorna (1984)
A modern irodalom válaszútjain (1984)
A regény és az idõ (1977)
A rock mesterei (1974)
A szépség születése (1988)
A titkos háború (1986)
A torinói szemfedõ (2004)
A torinói szemfödõ (1978)
A védelem tanúja (1990)
Ahasvérus és Shylock (1999)
Avantgarde vagy realizmus? (1979)
Az eltûnt személyiség nyomában (1966)
Az irodalomtörténet diszkrét bája (1988)
Beatles biblia (1969, 1993)
Brecht színházi forradalma (1978)
Bûnbeesés után (2008)
Das Geständnis (1989)
Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében (1973)
Fielding (1955)
Hemingway háborúja (2005)
Ikarusz fiai (1970)
Kaland és gondviselés (1985)
Lezáratlan nyomozás (2004)
Modern tragikum – tragikus modernség (1966)
Nemcsak Babilonban (1984)
Poétika (1967)
Rekviem egy manökenért (1985)
Találkozások a világhírrel (1972)
Thackeray (1962)
Világszínház (1974)

2008.10.22.

Forrás: PR Herald