a nap embere

GROSS ARNOLD

Beszélgetések a barátságról

Gross Arnold azt vallja: „annyi baj, gond, bánat és szörnyûség vesz körül minket a világban, hogy azt nem szabad még a mûvészetbe is beengedni!” Munkáival a magyar nagyközönség egészen a kilencvenes évekig nemigen találkozhatott, bár a tágabban értelmezett szakma elismerte. A 1996-os kiállítása volt hosszú idõ után az elsõ bemutatkozása a szélesebb közönség elõtt. A grafika, a szecesszió nagymestere, aki a lelke mélyén ártatlan kisfiú tudott maradni. Rácsodálkozik a világra, és nem csak kapni, de adni is akar. Ásványgyûjteménye különleges, és ritka darabjai szerepelnek kiállításain is. Legendás kisvasút-gyûjteménye lélegzetelállító. Már az 1950-es években a sokszorosító grafikusok egyik legjelentõsebbje, finom tájábrázolásával, pici figuráival, de a vonalas mesevilágát igazán a hatvanas években teljesítette ki.

Már a fõiskola elvégzésétõl kezdve (1953) népszerû mûvésznek számított, csak a hivatalos mûvészeti vezetés siklott át olykor fölötte. A híres színezett rézkarcokkal indult a hatvanas években. Akkoriban a grafikáról úgy tartották, hogy csak fekete-fehérben létezik. Õ már akkor kísérletezett színes nyomatokkal, és nyert. Nemcsak itthon, de a nemzetközi szinten is sikert aratott. Kiállításaival bejárta szinte egész Európát, különlegesen sikeres volt; római, amszterdami, tokiói, londoni, hamburgi, los angelesi, athéni, bécsi kiállítása, (a teljesség igénye nélkül), és sokat járt Erdélyben, a szülõföldjén.

Tordán született 1929. november 25-én, és tizenhét évesen titokban szökött át a határon. Elsõ mestere festõmûvész édesapja, Tordai Gross Károly volt, és így az õ gondos alaposságának is köszönhetjük most azt az élményt, amit Gross Arnold képi világa ad. Arnoldka azt meséli, eleinte õ nézte, miket rajzol édesapja, azután már a papa nézte fia munkáit. Az erdélyi tájakat ábrázoló korai akvarell tájképeinek hitelessége a régi mesterek tanulmányozásának köszönhetõ, de a nagy mesterek rézkarcai mellett a természet lett fõ irányadója.
A Képzõmûvészeti Fõiskolán mesterei: Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György, Koffán Károly.
Kétszeres Munkácsy-díjas, Kossuth-díjas, érdemes mûvész, számos grafikai biennálé díjazottja, mûvészeti és társadalmi elismerések birtokosa, a Krakkói Biennálé díját kétszer nyerte el. Munkái népszerûségét még csak fokozzák megjelent albumai. 1973-ban naptára készült, 1979-ben Adamis Annával megjelent „Versek és képek”, 1985-ben és 1993-ban önálló Albumaival aratott nagy sikert.

75. születésnapja környékén a Nemzeti Galéria raktárából elõkerültek az 1960-as években készült lemezek, nyomóformák, így nemcsak a képeket, hanem az áthúzott lemezeket is kiállíthatta akkor, amikrõl a rézkarcok készültek. Még egy utolsó nyomat készült róluk, és Gross Arnold rászoruló családoknak ajánlotta fel a képeket a Máltai Szeretetszolgálat és Kozma atya segítségével. Persze, mert mindennap álmodik egy mesét. Aurája õriz valamit a béke hangulatából, és visszakapunk tõle valamit a mesék világából, a gyerekkor ártatlanságából és az álmokból, amiket elmulasztottunk megõrizni.

LEGENDÁK
Ülök a széken ölemben a bogaras könyvvel, amiben a természet ezernyi színe, formája, csodája látszik. Körülöttem a világon minden csoda, földön és asztalon, az ölemben, a szekrénynek és a széknek támasztva. Ajándékba kapott, dedikált lapok és naptár, megnézni szánt képek, kövek, albumok, könyvritkaságok, vázlatok, minden ami elbódít – közben meg szürcsölöm az isteni kávét, amit Arnoldka fõzött, és hallgatom a kuncogó, ingerkedõ humorral elbeszélt sok kedves történetét. Róla és játékbirodalmáról legendák keringenek. Játékokat, köveket, történeteket, filmélményeket, könyveket gyûjt. Kérdezi, ahogy szokta, hogy „miért került a képbe”, és cinkosan mosolyog. Legutóbb filmet is néztünk: videón a legutóbbi interjú-felvételével.

Nem, ez nem a mennyország, ez a Keleti Károly utca, mindjárt a kanyarnál, a Statisztikával srégen szemben. Bár lehetne mennyország is, amilyen magasan van a nyolcadik emelet. De megérte. Pihegve nézem, hogy a kalitkában az ötbõl már csak egy kismadár ugrándozik. Itt ülök, és Gross Arnolddal tölthetem az idõt. Serényen keresgél, megmutat ezernyi kincset, közben mesél. Minden darabnak a történetét, emlékét, és nevetõ szemekkel fûzi hozzá saját véleményét, kicsit groteszkül, de komolyan. Idõnként megszólal a telefon. Nem. Sípol a fotelon egy mozdony, és Arnoldka vagy felveszi, vagy nem. Viszont pillanatokon belül vagy fél tucat apró mozdony kerül elõ miniatûr vagonokkal. Azután kettõt fordul, és vaskos albumot mutat tele fotókkal, meg hatalmas dobozt, benne ezer apró figura a H- nullás vasútgyûjteményhez. A viktoriánus kortól a húszas évekig, rendszerezve stílus szerint, pici átlátszó dobozokban.

A KORTÁRS SZECESSZIÓ
Nem akar önálló kiállítást, régen nem adott el képet, azt mondja, nem is akar. Jól van így, ahogy van. Azt mondja, vakáción van, kivonult a köztudatból. Annak idején egy sort írt: Kilépek a Magyar Képzõmûvész Szövetségbõl. Mikor kérdezték, miért, azt válaszolta, így nincs honnan kitenni. Azután igazolványt mutat, fehér lap a köztársasági elnök hivatalának pecsétjével. Alul a szöveg: „visszavonásig érvényes”.

Mi az, hogy visszavonásig? Miért vonhatják vissza? Nevetünk a furcsa passzuson.

Valóban õ maga a kortárs szecesszió. Olyan alkotásokkal, amelyek egyediek, nem utánoznak senkit. Finom rajzai, csipkeszerû, különösen megmunkált rézkarcai tele vannak a valóság és az álom képeivel: városok, részletesen megrajzolt épületekkel, virágoskertek, városnegyedek, emberekkel zsúfolásig rakott utcák. Meg a szürrealisztikusan mesebeli álomfigurák, az emberfejû madarak, groteszk és elvarázsolt lények bûvölik a miniatûr-szerû rézkarcok nézõit. A valóságot, a várost, magunkat és a természetet kapjuk meg tõle átírva mesére.

FILMEK, FILMEK
Emeletes fadobozban színes ceruzákat mutat a hátam mögötti széken, és hozzá a rajzot, amit elkezdett vele. Félkészen is mestermû, de csak legyint rá szokás szerint, és tovább csapongunk:

„– Apám egyszer gyerekkoromban vett egy vetítõgépet, én meg Filmszínházat játszottam vele a szomszéd mozi kidobott filmdarabjaival. Fellini két filmjét szerettem nagyon: Az Országúton-t és a Nyolc és fél-t. Az rázott meg, hogy mennyire esendõ az ember. Jobban is szeretem a mozit azóta, mint a kiállítást.” –, mondja.

Eszembe jut errõl, amit korábban mesélt. Rózsa János csinált régebben egy Gross Arnold-portréfilmet: „Csudavilág” címmel. Azután készült egy másik is: a Játék-film, amelyikben eredetileg szerepelt volna egy pár perces riportfilm Kondor Bélával. Munkájáról, terveirõl beszélt benne a festõ, barát. Az eredeti filmben még benne volt Kondor, saját szemével látta, azután nyomtalanul eltûnt. Ma már bármi megtörténhet. Pedig ez örökre pótolhatatlan, egyetlen felvétel volt. Ebbõl a mûvész-generációból már szinte senki sincs meg, mondja csendesen, és elhallgat. Nézem, hogy a falon Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje, a polcon ametiszt, a kis szekrényen egy csokor kék sóvirág mellett ott van keretben a legmeghatározóbb film: a Csoda Milánóban plakátja, láthatóan kettészakadva, és hallgatom a történetét. Szõlõ-staniclinak adták a két fél plakátot, két teljesen különbözõ helyen.

VASUTAS-KEMPING! (De olyan nincs is!)
Gross Arnold minden képe csodálatos mesevilág, ahol mindig süt a nap, a vörösek és barnák, mélázó kékek és ibolyák, sárgák és lilák, hamvas zöldek hihetetlen árnyalatait Azt vallja, hogy kint a világban naponta bántják az embert, legalább a mûvészetnek szépnek és nyugalmat árasztónak kell lennie, ezért képeivel harmóniát közvetít a világba. Újabb képet támasz elém. Klasszikussá vált rézkarca: a „Beszélgetések a barátságról” kerül elõ merõben új színezéssel. Sötét, égõrózsaszínbõl halad a halvány hajnalpír felé, s a sávok alatt ezernyi apró figura, mintha egy színes ásvány mintái lennének, de õ azt mondja: „– Vasutas-kemping! De olyan nincs is!” – és mosolyog hozzá. Felül a képen kisvonat halad, alatta zajlik, pezseg az élet. Tényleg a barátságról szól, csak nyitott szívvel kell nézni a képet, és korunk legnagyobb kortárs grafikusát. Tudni kell róla, hogy itt van közöttünk.
„– Van magának ilyen?” – kérdezi, és két könyvet kapok ajándékba, olyat, ami már sehol sem kapható. Az egyikbe rajzol is emlékül egy csillagszemû lányt.

Az album tizedik oldalán Kondor Béla 1970. március 4-én elhangzott szavai állna, aki Gross Arnold önálló kiállítását így nyitotta meg a Dürer teremben:

„– Azt hiszem, méltatásra nincs szüksége, mert akik itt összegyûltek, nem zsákbamacskára jöttek, hanem várakozással, és ez a várakozás biztosan beteljesül. Ha pedig meglepetés ért valakit az külön öröm. Én mindig irigyeltem azt a vidám mesebazárt, amelyik mintha teljes és szomorú képe lenne valaminek, a szemem láttára kialakult. Merthogy bennem sokkal kevesebb a békesség – de jó lenne, ha több volna. És kevesebb a bizakodás, mint Arnoldban. Ezért is élveztem egy-egy újabb, de ismerõsnek tûnõ munkáját – rosszkedvemet gyógyították rögtön. De nem csak egy önálló játékország született rézkarcokból és más holmikból – bár ez sem lenne semmi-dolog -, hanem igen egyszerû, tiszta és kézenfekvõ grafikai mûhelymunka: ennek az aprócska országocskának teljesen megfelelõ, és attól el-nem-választható. Szétszakíthatatlanságuk egyben az igazmondás próbája: nincsen nyelvbotlás.”

2010.04.10.

Forrás: PR Herald