külföld

DIVATTÖRTÉNET (15. rész)

A Nagy Francia Forradalom és Napóleon kora

A forradalom idõszaka, az 1789 utáni évek, a nõi öltözködésben is forradalmat hoztak. Korszakalkotó újítás volt a nõi alsónadrág, elvetették az abroncsos szoknyát és a fûzõt. A nõk megkönnyebbülhettek: a megelõzõ divatkorszakok mázsás fölszereléseihez képest most pehelysúlyú ruhákat hordtak. Madame Tallien egy bálon olyan ruhát viselt, melynek súlya, a római szandált, a bokaperecet és a lábujjgyûrûket is hozzászámítva 150 gramm volt. A görög és a római ideál – mint elõzmény és vonatkoztatási korszak –, természetes és klasszikus volt. A Nagy Francia Forradalom eszméinek megfelelõen a divatban a görög demokrácia és köztársaság viselete lett az ideál. Késõbb, Napóleon korszakában a császári Rómát vették példaképül. A múlttal való leszámolásnak persze megvoltak az elõzményei: a fõúri hölgyek klasszikus stílusban álltak, mozogtak, élõképeket rendeztek, melyekben antik szobrokat jelenítettek meg.

LEGSZEBB RUHA A MEZTELENSÉG

A nõi alsónadrág rendszerint hússzínû selyembõl készült. Eme természetutánzó színnel is a görög mezítelenség-kultusznak hódoltak. Napóleon és húga, Pauline Borghese anyaszült meztelenül faragtatják márványba magukat. Az 1890-es évek közepe táján jegyezte föl egy tudósító a párizsi hölgyek öltözékérõl: „Hússzínû selyemszövet nadrág, lila ékkel és lila harisnyakötõvel. Fölötte szabályszerû batiszting, amelyet keskeny pánt tart a csupasz vállakon. Felsõ testük a szó szoros értelmében meztelen.” Sõt, rövid idõre ugyan, de még ezen is tovább mentek. A nadrágot és a harisnyát is levetik, a ruha tüll, muszlin, batiszt, vagy fátyolszövet. Olyan vékony, hogy az egészet áthúzhatják a gyûrûjükön. Mivel akkor még azt hitték, hogy a görög szobrok hófehérek voltak, a divatos öltözék ekkoriban hófehér – márványszínû – volt. Általában vérvörös écharpe-pal kötik körül (széles selyemszalag). A fehéren kívül legfeljebb a levendulakék, halványkék, beige, sápadtrózsa vagy világoszöld jöhetett számításba. A szegélyeket meander, pálmalevél, borostyáninda, vagy urnás, lantos minta díszíti. Napóleon egyiptomi hadjárata után az egyiptomi motívumok is divatba jöttek. Kabát helyett keletrõl importált kendõt viselnek, amit klasszikus redõkbe rendeznek. Az antik ideálhoz hasonlóan megint az lett a fontos, hogy „szépen viseljék” a kendõt.

AZ IDEÁLIS NÕ: MADAME RÉCAMIER

Az eszménykép a harmonikus nõalak, a korszak ideálja Madame Récamier. Róla jegyezték föl: „Dereka fiús, keze, lába hosszú, szép formájú, foga hófehér, szemében sárgás szikra villog, bõre: mint a tej, amelynek színén rózsalevelek úszkálnak.” Az egyéniség most elõbbre való a kacérkodásnál és érzékcsiklandozó bájaknál. A nemes eszményeket a lábak valószínûtlen hosszúsága érezteti. Az öv vonala felkerül a mellek alá. A magasra tolt derék elõre nyomja, a kivágás fedetlenül hagyja a mellet. A kor ünnepélyes, idealista szellemével összevág, hogy ami az anyaságra utal a nõi testen, azt kiemelik. Napóleon, mikor megkérdezték, melyik asszonyt becsüli a legtöbbre, így válaszolt: „azt, aki a legtöbb gyermeket szülte”.

KICSI TÁSKA, KICSI LEGYEZÕ, RÖVID HAJ

Parókáról, hajporzásról már szó sincs. A 90-es években a vállig érõ haj a divat, és kicsit borzasnak, szélfúttának kellett lennie. A századfordulón rövidre nyírt, gyûrûs titus-frizurát viseltek. Az öltözet két elmaradhatatlan kelléke a legyezõ, és a nevetségesen apró kézitáska, a retikül. A legyezõ aprócska lett, mivel, mint egy forradalmár asszony írta, ritkán pirultak, nem voltak félénkek, nem rejtõzködtek, ezért lett kicsike a legyezõjük. Ehhez a pici legyezõhöz azonban ragaszkodtak. Charlotte Corday akkor sem tette le legyezõjét, amikor Jean-Paul Marat szívébe döfte a tõrt.

2008.05.04.

Forrás: PR Herald