külföld

DIVATTÖRTÉNET (14. rész)

Rokokó nõi viseletek (1710-90)

A pompa hattyúdala: ismét egy korszak, amely az ellentmondásoké. A kor hölgye érzelmes, kifinomult, az ájulás úgyszólván kötelezõ. Hajkölteménye alatt pálló fejbõrét vakarófésûvel kapirgálja, de szalont vezet, ahová tudósokat, mûvészeket, filozófusokat hív: és a rizsporos paróka alatt megszületnek a francia forradalom eszméi. Újra hódít az abroncsos szoknya. A krinolin – mely évszázadokra visszaszorult a spanyol udvarba –, most föltámad. Állítólag 1719-ben egy párizsi színházi elõadáson tûnt föl elõször, ahol a közönség kinevette, ám ennek ellenére – vagy épp ezért – meghódította a város hölgyvilágát.

Az abroncsszoknya rokokó változata könnyebb, mint spanyol õse. Öt abroncsra volt építve, melyet viaszosvászonnal erõsítettek egymáshoz. A húszas években harangforma, átmérõje: két méter. Azután elõl-hátul laposodni kezd, 40-ben csak oldalra terjed, az oldalsó csípõpárna viszont olyan széles és magas, hogy viselõje rákönyökölhetett. 80-ra már csak hátul duzzasztják föl, az új változat neve tournure, másképp „cul de Paris”. A ruha dereka ezalatt mindvégig ugyanolyan: fûzõszerû, melyet durva kendervászonnal bevont acéllemezekkel vagy halcsontokkal merevítenek. A dekoltázs a mellbimbóig ér. A nyak és az alsókar csupasz. Ékszert a nyakon sosem viseltek, csak a fülben, hajban és derékon. A krinolin és a fûzõs derék felett még két ruha van.

NEGLIZSÉ: OTTHONI VISELET

Persze nem pompáztak mindig a fönti gálaruhában, ez igencsak megviselõ lett volna. Otthon neglizsét viseltek, de így hívták az úti-kosztümöt is. 1720-tól kezdve a derék a szoknyával egybevarrott és nincs beszûkítve. Övet nem viselnek rajta, fûzõ nincs alatta. Ez az adrienne, vagy watteau-hát eleinte tunika-szabású, de aztán szétnyílik elõl, és hosszú ujjakat kap.

ÉGIG ÉRÕ HAJ

A fontange frizura divatja 1714-ben véget ér. Amíg a krinolin terebélyes, a frizura kicsi, a fejre tapad, és apró fõkötõ takarja. A 60-as években, mikor a krinolin apadni kezd, visszatér a magas hajviselet. Elöl a homlok fölött, és a fül mögött feltornyozzák, tupírozzák a hajukat, és hosszú fürtöket lógatnak a vállukra. Elképesztõ díszítéseket építenek bele. Van, aki egész paraszttanyát hord a hajában, tehenekkel, birkákkal, pásztorokkal, földmûvesekkel. 1776-ban a londoni Szent Pál Székesegyház bejáratát másfél rõffel magasítani kellett, hogy az udvarhölgyek beléphessenek. Bálokon gyakori baleset volt, hogy a hajköltemény lesodorta a csillárt és lángra kapott. A frizurát sok órás munkával drótra és hajpárnákra építették. Még a leggazdagabbak is csak hetenként egyszer csináltatják meg, a középosztálybeli asszonyok legfeljebb havonként. Közben persze nem fésülködtek, hajat meg pláne nem mostak. Fejbõrükhöz csak vakaró-fésûkkel férhettek, melyek aranyból, ezüstbõl, elefántcsontból készültek. 1775-tõl a természetes hajat már nem dolgozzák össze a frizurával. A fodrász alkotását fölveszik, mint egy hatalmas sapkát.

SELYEMCIPÕ

A nõi lábbeli selyem vagy vászon. A hölgyek alig jártak ki az utcára, ehhez való bõrcipõjük nem is volt. A szobában is lassan, óvatosan lépkedtek magas sarkú cipõjükben. A cipõsarok a talphajlás közepe alá tolódott. Casanova leírta, amit saját szemével látott Versailles-ban: hogy az udvarhölgyek, mikor váratlanul át kellett sietniük a másik szobába, állig fölkapták krinolinjukat, és két térdüket összeszorítva kenguru módra ugráltak az ajtóig. 90-re eltûnik a szélsõséges cipõdivat: sarkatlan szandált hordanak.

A HÖLGYEK FEGYVEREI

A rokokó hölgy fegyvert visel: legyezõt. A legyezõ a szemérmesség oltalmazója, megláttat mindent, amit láttatni kívánnak és elrejti, amit titkolni akarnak. Távol tartja a napsugarakat, amelyek válogatás nélkül lebarnítják arcát csakúgy, mint a pórleányét. Védi a szemet a kandallótûz erõs fényétõl, elrejti a hibás fogat és gúnyos mosolyt vagy bosszús fintort. A hölgy, ha kedvetlenségét óhajtja jelezni, feszítse ki mellét, legyezõjét nyissa szét, amennyire csak lehet, és olyan hevesen legyezgesse arcát, hogy hallani lehessen a halk kattanásokat: kit-kat, kit-kat…

Ha pedig érdekes mondanivalója van, a legyezõt lengesse, mint galamb a szárnyát és minden mondatszakasz után ejtse összecsukva maga mellé.”
Férfiaknál ekkoriban jelent meg a sétapálca, mely a kardot jelképezte, és kard helyett hordozták magukkal az utcán. A férfiviselet másik érdekessége a kalap, mely drága, finom bõrbõl készült, és kézben kellett vinni. Sosem tették a fejükre, hiszen azon paróka volt.

BOLHAFEJ-SZÍN

A ruhaanyagok ugyanolyan fényûzõek, mint a barokk idején: selyem, bársony, damaszt, brokát, csipke. A hivalkodó pompát azonban csökkenteni igyekeznek. A színskála halkabb és finomabb. Sápadt-kék, halványlila, ezüstszürke, rezeda- és barackszín. A barna számos árnyalatát kedvelték, ezeket furcsa nevekkel tüntették ki: bolhafej-szín, bolhahátszín, tejláz és tejlázas bolhaszín, Párizs sara, nimfacomb, apácahas és megmérgezett majom.

HAJPOR ÉS MAKE-UP

Minden paróka hajporos. A por egyenletes elosztása a hajon vagy parókán körülményes mûvelet. Elõkelõ házakban külön szobában hajporoztak, kevésbé tehetõsek a lépcsõházban. A lisztet (!) porfecskendõkkel a mennyezetre szórták, hogy aztán egyenletes rétegben rászitáljon a hajra.
Az arcbõrt festéssel kellet színezni. Alapnak fehéret tettek föl, a szemöldök vonalát feketével húzták meg, az ereket kékkel. Az orcákra pirosítót kentek. De nem utánozták a természetes pírt. Akkor volt jó a make-up, ha rögtön látszott, hogy festés. Csak ledér hölgyek engedhették meg maguknak, hogy természetesnek ható arcszínnel jelenjenek meg. A kendõzõszerektõl, melyek gyakran mérges anyagokat tartalmaztak, bõr- és szembajokat kaptak.
A toaletthez hozzátartoztak a szépségflastromok, melyet különféle helyre ragasztottak, és eszerint nevezték el. A homlok közepén: „a felséges” volt; az orr hegyén: „a szemtelen”; a szem alatt: „a szenvedélyes”; az ajkak szegletében: „a csókra vágyó”.
Intim helyekre is ragasztottak flastromokat, melyek csak kivételes alkalmakkor látszottak.

A MÉRTÉKTELEN POMPA VÉGE

Ha egy rokokó ruhát kezébe vesz az ember, csodálkozni fog, mennyire elnyûtt. Ami látszik belõle: kitûnõ anyagból van, de a többi silány. A bélés a legdrágább ruhában is durva zsákvászon. A rokokó élveteg királyi udvarainak kiváltságait veszedelem fenyegette. Hogy ez mennyire közeli volt, a ruharendeletek mutatják. Valamikor megtiltották a polgárasszonynak, hogy úgy öltözködjék, mint a nemesasszony. Késõbb a kézmûvesek feleségének tiltották meg, hogy kereskedõ-feleségek viseletét utánozza.
1710-ben, Poroszországban a cselédlányoknak és férficselédeknek tiltják meg, hogy arany- és ezüsthímzéssel vagy csipkével díszítsék ruháikat.

2008.05.01.

Forrás: PR Herald