külföld

DIVATTÖRTÉNET (12. rész)

A reneszánsz orrfacsaró valósága

A reneszánsz embernek rendkívül fontos volt, mit visel. A Fugger bankház augsburgi fõkönyvelõje ahányszor új ruhát varratott, annyiszor lefestette magát. A pompás ruha azonban retkes testet takart. A bolhaprém az öltözék része volt, a bolhafogókat nyakba akasztva ékszerként hordták. Míg a gótikában minden égbetörõ volt, vagy pokolba alászálló, a reneszánsz vízszintesen terjeszti ki a világot, szemlélete evilági. Az 1500-as évek elsõ felének öltözetei ezt a szabadságot sugallják: tágasak, szabadon mozognak benne. A 16. század második felében azonban a spanyol katolikus udvar merevsége gyõzedelmeskedik az abroncsszoknyában és a kitömött nadrágban. A divatdiktátorok központja Velencébõl Madridba tevõdik át.

A 16. század elsõ felében féktelen a tobzódás szövetben, formákban, színekben is. Selymet, bársonyt, arany- és ezüstbrokátot, atlaszt viselnek nemcsak a nõk, de a férfiak is. Színeik a skarlátpiros, narancsszín, papagájzöld, májbarna, égszínkék. A spanyol divat azonban a szûk, merev, kitömött formákat hozta be, a színek is elkomorodtak, uralkodott a fekete. A ruhák nem voltak kényelmesek, mivel ahol szabad mozgás adódott volna benne, ott kitömték. Térdben, könyökben fel kell hasítani a zekét és a nadrágot, hogy egyáltalán mozogni tudjanak benne. Habár a férfiak még jóval mozgékonyabbak, mint a nõk, akiket a spanyol krinolin (vertugadin) valósággal ketrecbe zárt.

KITÖMÖTT, FÛZÕS FÉRFIAK

A férfiöltözék egyik túlzása a féktelen hasogatás. A fölsõruha alatt láttatni kell a következõ réteget, ezért föl kell hasogatni.
1544-ben írják: „– A szabó szabdal, vagdal, lyuggat, a szövetbõl egy tenyérnyit sem hagy épen.”
1575-1600-ig az öv fölé libahasat tömnek. 1600 után a férfiak fûzõvel szorítják össze a derekukat. A válltömõ-hurka egyre vastagabb lesz. Az egyik jellegzetes nadrágtípus, a plundra nadrág szintén gazdagon hasogatott. Némelyik árából több jól felszerelt parasztgazdaságot meg lehetett volna venni. A hasítékok természetesen nem csak a szárakon, hanem az ágyékon is végigfutnak, s mindenütt kilátszik a fehér alsóruha. Melyet egyébként díszítõfunkcióján kívül azért hordtak, hogy a drága szöveteket nem szennyezze be a testük! Ugyanebben az idõben divatozott a francia bugyogó is. Combközépig ért, lószõrrel, kóccal vagy törekkel tömték ki. 1550 táján jelenik meg a kötött harisnya Spanyol- és Franciaországban, de általánosan csak a 17. század elején terjed el.

ABRONCSOS SZOKNYA, MALOMKERÉK GALLÉR

A nõi ruha nyakkivágása számos változáson megy át, és valahányszor a túlzó végletek vannak divatban. A század elején a nõi ruha nyakkivágása nagy és szögletes. Késõbb ezt zsinórral összehúzzák. A finom redõkbõl fodrot készítenek, ami egyre terebélyesedik, végül malomkerék nagyságúra. A malomkerékgallért késõbb férfiak is viselték. Aztán mélyült a dekoltázs.

Korabeli szemtanú szerint: „– Az asszonyok és hajadon leányok szoknyája a földet seperte, de felül mélyen kivágott volt a ruhájuk, az egész mellüket látni lehetett, sõt még azt is, ami lejjebb van. Felháborító!”
A kivágás néha a mellbimbót is fedetlenül hagyta. Szoros fûzõvel még föl is nyomták a melleket. 1520-tól kedve aztán a mély dekoltázst betakarják hímzett vagy ráncokba szedett plasztronnal, melynek felsõ része fodros. Ebbõl a fodorból dróttal merevített, hátul magasan felálló csipkegallér lesz, amely ismét szabadon hagyja a keblet.

A szoknya alatt valóságos divatfegyverzet dolgozik: vertugadin, mely terebélyes hordóvá feszíti ki a súlyos szövetet. A késõbbi francia krinolinhoz még egy autóabroncs forma csípõpárna is tartozik. A fölsõ szoknya elöl nyitott, hogy az alsó(k) láthatóak legyenek.

A velencei emeletes cipõ volt a kényelemre az utolsó csapás. Viselõje csak szolgák támogatásával tudott járni.

NÕTÍPUSOK

Boszorkány:
A boszorkányégetés nem kifejezetten középkori jelenség, ahogy sokan hiszik. A pápa csak 1484-ben szentesíti és az utolsó boszorkányégetés 1700-ban volt.

Társasági hölgy:
Bár a nõ még mindig a társadalom bûnbakja, megjelennek a tanult hölgyek. Rotterdami Erasmus egyik dialógusában az asszony megvédi latin tanulmányait a pappal szemben, aki szerint a rokka mellett van a helye.

A rokka mellett:
Az általánosan elfogadott azonban a háztartási nõ volt. Luther Márton szerint: „- Egy ruha sem csúfítja el úgy az asszonyt …, mintha a tanultság mezét ölti magára.” Luther elismeri, hogy a nõ ékesszólásban és okos érvelésben meghaladja a férfit, ha a háztartás ügyeirõl van szó. Ha azonban másra terelõdik a szó, össze-vissza fecseg. Luther sajátos logikával nem veszi észre, hogy ez éppen nem azt bizonyítja, hogy a nõt Isten a háztartásra teremtette, hanem azt, hogy ahonnan nincs kirekesztve, ott kitûnõen megállja a helyét, esélyt kaphatna esetleg a konyhán kívül is.

Tisztes szajhák:
Dél-Európában jóval függetlenebbek a nõk. A velencei kéjhölgyek 1509-ben kalendáriumot tesznek közzé címjegyzékkel, árszabással és tájékoztatással. Livia Azzolini 25 scudót kap egy látogatásért, Veronica Franco kettõt.

Egy pápai szertartásmester emlékirataiból tudjuk, hogy egy pápai vacsorára ötven (!) kéjhölgyet hívtak meg, akik olyan strip-tease mûsort adtak elõ, mely egy mai bárban is megállná a helyét.

KIÁBRÁNDÍTÓ VALÓSÁG

Bár külsejükkel sokat foglalkoztak, festették, illatosították magukat, a mosakodás nem volt divatban. Az öltözékhez vállukra vetve prémcsíkot vagy egész állat-prémet viseltek, hogy magához vonzza a férgeket.
Cardamus 1500 körül jegyezte föl a kendõzetlen igazságot: „- Férfiakon is, nõkön is nyüzsög a bolha, a tetû. Egyiknek a hónalja bûzlik, másiknak a lába, de legtöbbnek a szája.”

2008.04.27.

Forrás: PR Herald