külföld

DIVATTÖRTÉNET (5. rész)

Indiai viseletek: szári és dhoti

Indiában, Szumátra, Jáva és Bali szigetén ma is hordanak lepelruhát, az idegen eredetû ruhadarabokkal kiegészítve. Az õsi indiai viselet egy vagy több varratlan gyapotlepel. Buddha – szobrokon a görög öltözettel azonos himationt láthatunk. A férfiruha körülbelül a keresztény idõszámítás kezdetén ránézésre a mi nadrágunkhoz hasonlított, de valójában ez is lepelbõl készült.

Az indiai férfiak hátulról egy hosszú szövetdarabot terítettek a derekukra és a két lábukon nadrágszerûen elrendezték.
Ez a viselet a dhoti, melyet ma is használnak. A férfiak felsõteste többnyire fedetlen volt. Néha csípõig érõ, szabadon lógó inget viseltek, vagy bõ, oldalt nyitott kabátot, melyet elõl csattal fogtak össze.
A nõi viselet a szári: egy szövetdarab, mely egy méter széles és 5-8 m hosszú.

A ruhát csavarták és csomózták. A mohamedanizmus elõtt nem ismerték a gombot, kapcsot, pántot.

A szárihoz és a dhotihoz néha blúzszerû felsõrészt, selyemövet, fejkendõt és turbánt is viseltek.

Hímzéssel csak ott díszítik a ruhát, ahol látszik és nem zavar, tehát a szövetdarab végén és szélein. A szárinak csak az egyik végén, mert a másik belülre esik. A szövet vékony, könnyû. Alapanyaga a gyapot.

Szövése általában egyszínû, hiszen a beleszövött minta egyenetlensége is bánthatná a bõrt. Ehelyett gazdagon festik: 202 féle festõanyagot használnak.

„PELENKÁS” FÉRFIAK, FESZENGÕ HIVATALNOKOK

A 2. évezred elsõ századaiban a mohamedánokkal együtt megérkeztek a szabott-varrott ruhák, melyeket eleinte csak a hivatalnokok hordtak, kényszerbõl, az emberek pedig utálkozva tekintettek rájuk. Késõbb azonban tisztelet és csodálat övezte például a hosszú kabátujjakat, ami egyébkent sokkal kevesebb kényelmes, szabad mozgást enged a testnek, mint a hagyományos lepelruhák.
A hagyományos ruhadarabokat varrottakkal kezdték keverni. A szárihoz szoknya járult és keskeny, gyomorig érõ mellény. A 20. század végén heves viták zajlottak a dhoti-párt és a nadrág-párt között. A nadrágosok a lábak közt áthúzott dhotit pelenkának csúfolták. Az ellentét a dhotisok és a nadrágosok között állítólag még élesebb volt, mint a hinduk és a mohamedánok között.

TURBÁN ÉS DRÁGAKÕ

A mohamedánok nagy része, és a hindu férfiak turbánt viselnek. Minden törzsnek, kasztnak, családnak megvan a maga külön fortélya a szövet elrendezésében. A turbán színe fehér, piros, sárga, zöld, kék, bíbor, ritkán fekete. A színesek között sok a mintás. A gazdag mohamedánok drágakõvel díszítik turbánjukat. Mindkét nem rengeteg ékszert viselt, vagyoni helyzetétõl függõen drágagyöngyöt, ékkövet, aranyat, ezüstöt, vagy üvegbõl, vasból, szalmából készült díszítményeket. Az ékszerviselés szertelensége néha odáig ment, hogy a test vonalai nem is látszottak a díszítés alatt. Jellemzõ a lábujjgyûrû. Az indiaiak lába egyébként éppoly beszédes, mint a kezük. Többnyire mezítláb jártak, a mesteremberek pedig munka közben éppúgy dolgoztak a lábukkal, mint a kezükkel.

TÁNC

A régi viseleteket igazi funkciójuk közben már csak a templomi táncosokon látni. Mozgás közben mutatkozik meg a redõk igazi értelme. A tánc jelbeszéd. A táncos kéztartásával bûvös erejû vallásos jeleket ír. Kézizmaik fejlesztésével és gyakorlással olyan mozdulatokra képesek, melyekre az európaiak nem. Az óindiai nevelésben bizonyos testállások gyakorlása a vallási gyakorlatok fontos eleme volt. Indiában a mozgásnak megvannak a külön szabályai, melyeket ki-ki tehetsége szerint a templomon kívül is betart.

SZÉPSÉGIDEÁL

Az indiai nõk csípõtõl a mellig tekert szoros pólyával vékonyították el derekukat. A szépségideál az érett asszony, a domború mellkas, az egymáshoz közel esõ mellek és a széles csípõ. A köldöknek minél lejjebb kell lenni.

Az asszony teremtésérõl szóló legenda szerint a teremtõ az alábbiakat használta az asszony alkotásához:
„a hold kerekségét,
a kígyó tekergését,
a liánok simulását,
a fûszálak remegését,
a nád karcsúságát,
a virág virulását,
a falevél könnyûségét,
a szarvasünõ pillantását,
a méhrajok nyüzsgését,
a napsugarak játékát,
a fellegek sírását,
a szél állhatatlanságát,
a nyúl gyávaságát,
a papagáj begyének puhaságát,
a gyémánt keménységét,
a méz édességét,
a tigris kegyetlenségét,
a tûz forróságát,
a hónak hidegségét,
a szajkó fecsegését,
a kokila kerregését…”

2008.04.02.

Forrás: PR Herald