a nap témája

EMBER A HÍDON

Ugrani fog?

A híd megint két végén lezárva. Ember a hídon, fent a csúcsán. Rendõrök biztosítják a terepet, számtalan tûzoltó rohamkocsi, darus-kosaras megoldásban is, mentõsök csoportja fagyoskodik a síneken felfelé figyelve. Lent a vízen rendõrrocsó, búvárok készenlétben. A forgalom visszafordul a folyó mindkét oldalán, és másik átkeléshez vesz irányt. Megesik ilyen. A fiú fent ül a felsõ pilléren vagy fél öt óta. Isten tudja, mi vitte oda. Fent a hídon rohamosan hatványozódó bámész tömeg mellett húznak el a gyalogosan sietõk fürtjei.

Laurentiu Margalin illusztrációja.

A napokban, ahogy araszolt túlra a forgalom, töprengtem rajta, fel kéne menni a híd tetejére. Hátha onnan meghallják. Ha onnan kiabálom le jópénzért, meghallja végre valaki amit akarok. Amit idelent nem vesznek tudomásul, sõt még annyit sem nyikkannak rá, hogy nem. Egyszerûen semmibe veszik a másikat válaszra sem méltatva. Ez ma a trendi. Persze, hogy nem ez a módja, nem így kell, nem szabad így elmondani amit akarunk! De akkor hogyan? Hol és kinek? Van néha aki nem bírja tovább, és mászik. De hát nem megy fel az átlagember mégsem. Úgy általában nem. Csak amikor már annyira végsõ a kétségbeesés, hogy ezt a rég bevett módját választja a botránkoztatásnak. Komoly irodalma van már a híd megmászóinak. Vannak legendás visszatérõ veteránok és Móricz is itt vigasztalta meg 1936-ban a hídon õgyelgõ Csibét, akit azután hazacipelt és örökbefogadott. A lányt, akirõl az Árvácska, meg a többi remek íródott. Akkor még, abban az idõben beszéltek egymással az emberek. Ma már csak ordítanak, és lehetõleg a média színe elõtt, és kevés a humánum, viszont unalomig sok a politika. A hídra öngyilkosjelöltek szoktak mászni, szerelmi vagy egyéb bánatból. Remélve, eljön könyörögni az is, akiért fent fújja õket a szél. De rendszerint épp az nem jön. Mert szerelmet nem lehet kierõszakolni. Az vagy van, vagy nincs. Ami idehozná mégis, az csak a szánalom. Szánalom meg rettegés ült az arcán sokaknak most is, persze az örök olthatatlan kíváncsiság mellett. Ne várj, leugrott már! - szól oda egy srác, viccesnek szánva az infót, és ettõl sokan a sötétedõ vizet kémlelik rajta a villogón körözõ rendõr motorossal.

„HOZZANAK EGY MESTERLÖVÉSZT!”

Hozzanak egy mesterlövészt! Egy pillanat múlva megindulhat a forgalom – rikkantja oda a rendõröknek egy elegánsan öltözött úr, aki valamit cipel. Kevesen botránkoznak meg. Szinte csak én szólok vissza, hogy „ááállat!” Cseperegni kezd az esõ, azután egyre jobban rákezd. Jó lenne, ha lejönne onnan végre, mert csúszik a víztõl, és egyre veszélyesebb ez a játék. Még jó, hogy kikötöttük – hallom odahúzódva a tûzoltókhoz. Végleg este lett közben. Nyomozónak nézek egy magában álló, feszülten figyelõ fiatal férfit. Sûrûn telefonál miközben pillanatra sem téveszti szem elõl a fenti történéseket. Ahogy az arcára esik a fény, látszik rajta az aggodalom. Nem rendõr. A testvére annak, akiért a harang szól.

TÛSARKÚBAN TILOS A KOSÁR
Az ember fent a Szabadság-híd csúcsán egy fiatal újságíró. Egy magyar zászlóval a nyakában mászott fel délután. A zászlót elvették tõle odafent. Csak annyit üzent, este nézzétek a híreket. A bátyjától elkérem a telefont, beszélek vele. Vacog és vizes, de konokul kitart. Felmennék, de tûsarkúban tilos a kosár, és úgyis hemzseg már az elektronikus média. Tévés rádiós pozícionált bennfentesek, akik már estére mûsorrá szelídítik a drámát. A hírekben azután már hallható volt, hol így, hol úgy, mit keresett nyakában zászlóval a fiú a hídon.

NYILATKOZAT – BORSOS ÁRON
Szó sincs róla, nem akart ugrani. A szerelemmel sem stimmel valami, inkább reménytelennek tûnõ. De a baj az, hogy az élet is az. Huszonnyolc évesen. Bezárják az iskolákat, kórházakat, méregdrágán elérhetetlen a jövõ, és reménytelenül távol került egy hétköznapi embertõl a hangadás lehetõsége. Ha megírhatja, akkor is ki közli le? Még csak nem is válaszolnak, olvasatlanul törlik az ismeretlen emailt.

Cikkek, jegyzetek, glosszák és tudósítások mind hiába. Pejoratív lett a nemzeti zászló, az ember már kokárdát is alig mer tûzni. Nincs humánum, csak eldurvult politika. Nem lehet megélni, nincs munka, nem lehet szót kapni, nem változik semmi. Elmondhatta már aznap este néhány adó híreiben. Csak azért, mert fent volt az öngyilkosok hídján. Nyolcfelé szólt, lehozták a kosárral, és elkerülte a szokásos pszichiátriát. Az õrsrõl még éjjel hazavihette rémült holtfáradt bátyja. Törlik a garázdaság vélelmét is. A kirándulás tarifája félmillióra rúg, ennyibe került tokkal-vonóval a nyilatkozathoz szükséges cirkusz. Sokan átkozták, volt, aki elgondolkozott, mégis nyomasztóan sok volt a közöny. Több csatornán röviden közölték: „a jobboldali demonstrálót leszedték a hídról, helyreállt a forgalom”.

Hangsúlyozom, hogy politikai hovatartozásom: humanista (emberközpontú, emberbarát)! De honnan lehet tudni, és miért az érdekes, ha kínjában a hídra mászik valaki, hogy milyen oldali?

A héten egyik reggeli mûsorban „egy ismert arc” a fenti hírhez képest túlról, szó szerint ugyanezeket mondta, és még fel se kellett másszon a hídra.

2007.06.12.

Forrás: PR Herald