presztizs

HOFI

A humorkirály

A legszerényebb lény volt, akit ismertem. Hofi Gézával, meg Apuval üldögéltünk valahol, valami teraszon. Még kicsi voltam viszonylag, õ meg nem nagyon tudott mit kezdeni a gyerekekkel. Gondterhelten tárgyaltak egzisztenciális dolgokról, mind a két nagy okos felnõttet érte ez-az akkoriban, ami beráncolta homlokukat. Régen találkoztak.

Apám, bár építész volt, de „Urbánpista” fogalomnak számított bizonyos színházi berkekben, imádták sokan. Mások meg nem. Géza (bácsi?) tegezlek, jó, jelentettem ki inkább, mint kérdeztem, kihúztam egy gerendányi szálat az ölemben terjengõ gladiólusz-erdõbõl és teátrálisan nyújtottam oda az eddig ismeretlen pasinak.

Megszoktam, hogy apámnak ezer barátjába futunk bele közös bolyongásainkon, és többnyire kedveltem õket.

Volt persze néhány kedvenc-undorom is, de azok elõbb utóbb már nem szerepeltek, mint barátok az apai repertoárban. Ez a finnyogva nézõ, sima szövegkörnyezetben hirtelen felbukkanó, és a kettõnk belsõ használatú sajátos humorára hajazó, gondolati bukfenceket produkáló fanyar pasas szimpatikus volt. Hegyi bimbójánál fogva, lassan elvette a felé dugott virágot, mintha nem tudná, mi az. Közben olyan pillantással nézett, mintha a kõ szólította volna nevén. Felvont szemöldökei szanaszét szaladtak cikkcakkosan csodálkozó homlokán. Persze, ha akarsz. Én is tegezlek, vetette oda természetesen, és folytatta az elõzõ gondolatmenetét. Valakik valahol átnéztek rajta, átléptek, belerúgtak kicsit. Meg még valakibe egyidejûleg, akit magasztalt és védett. Mesélt. Nem figyeltem igazán, az ezután kilátásba helyezett kiskutyán járt az eszem, a holnapi bulin, meg az Állatkerten Zsuzsival, Tomival, Andrissal, Vilivel, Tücsivel. Ahová Apuval megyünk barátostól, meg, hogy elég nagy lesz-e a Mama-féle málnatorta. Jött a pincér, apám átadta nekem elsõnek a szót. Száraz Martinit kérek, sok citrommal, jéggel, meg olyan kristálycukorral a szélén, mondtam határozottan a szék és virágerdõ mélyébõl az elhûlt felszolgálónak.

Apám mondta, hozza, amit a hölgy rendelt. Tudta, úgysem iszom meg, csak flancolok, és meghagyta a méltóságom. A csendes pasi szeme elkerekedett, és elõször szaladt ki belõle a szomorúság. Meredten nézett egy percig, azután sikítva tört ki belõle a határtalan röhögés. Átragadt apámra, az asztalra hajladozva, idõnként egymásra sandítva estek egyik rohamból a következõbe. Nem érdekelt, mi olyan vicces, csak örültem, hogy nevetnek végre. Már egész máson járt az eszem. Megjöttek az italok. Megbökdöstem a pasi könyökét finoman. Figyelj, gyere fel, lesz társaság, meg málnatorta, neked is. Meghívunk, ma van a szülinapom. Lassan letette a csúcsánál tartott szál gladióluszt az asztal szélire. Tétova zavarral kiemelte a csokorból a felé esõ kezem, és tenyerébe fogta, úgy dünnyögte maga elé, érdekes, nekem is, isten éltessen minket. Te is Géza vagy?

Isten nyugossza, és isten éltesse, 2008. július 2-án lett volna még csak hetvenkét éves. Sikertelen felvételi a Fõiskolára, Rózsahegyi Színi Tanoda, és a Téglagyári Színjátszó Csoport, meg vagy öt év gyári munka után végre egy szerzõdés, igazi színházba. A debreceni Csokonai Színházba az igazgató, Szendrõ József hívta, és elõadások után egymaga vonultatta fel az este fazonjait paródiaként. A hatvanas évek végi szilveszteri sziporkája lendítette a siker felé, azután jött a Mikroszkóp, majd a Madách Kamara korszak.

Hiába nem kellett a Fõiskolának, mert õ maga volt egy intézmény: „A Hofi”.

2008.12.21.

Forrás: PR Herald