a nap témája

VÉRTES MARCELL

Montmartre-varázs

Párizs mítosza, varázsa, csillogása és a mûvészet árnyalataiból szõtt titok színezi a látványt. Az izgalmas, montmartre-i hangulatú tárlat minden darabja a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. A képek jó részét még nem állították ki soha sehol, amit meg igen, az utoljára a mûvész emlék kiállításán, 1960-ban a Mûcsarnok kamaratermében volt látható. Azóta néhány lap szerepelt tõle a 2004-es „Modernizmusok” címû kiállításon a MNG-ban, majd Stuttgartban a Staats Galerie-ben.

képtár

Jelenleg mindössze a Dancing mappa két darabja látható a régebbi lapokból, a Párizsi Jegyzetek címû kiállításon, a Nemzeti Galéria fõépületének harmadik emeletén lévõ Grafikai Kamarateremben. A frissen felfedezett képeket a közelmúltban maga a grafikai osztály vezetõje, Róka Enikõ hozta haza, kézipoggyászként, a mûvész franciaországi örököseitõl. A gesztus, hogy kölcsönzési díj elengedésével bocsátották rendelkezésre az exkluzív anyagot, jelzi a szûkebb pátriában megrendezett kiállítás jelentõségét.

A grafikus és festõ hagyatékából, egy nizzai gyûjteménybõl, és örökségébõl elõkerült mûvekkel Vértes Marcell retrospektív kiállítását rendezték meg az újpesti Galériában. Szinte egy emberöltõ óta az elsõ önálló tárlaton.

Közel hatvan egyedi, nagyrészt eddig még sosem látott alkotásával emlékezik szülõhelye a negyvenöt éve halott mûvészre.

A Montmartre illatával csábító újpesti tárlat egyedi és Párizst idézi a féktelen tehetségû Vértes képeivel a falakon. És mivel minden mindennel összefügg, a kiállítást Cserba Júlia, az a mûvészeti író nyitotta meg, akinek páratlan, száz évet felölelõ kötete, melyben százhuszonnyolc magyar származású Párizsban élõ képzõmûvészrõl mesél, a napokban jelent meg. Az antológiában Vértes Marcellnek külön fejezetet szentel, már csak azért is, mert ugyanazt a tájat nézték, ugyanazokat a köveket koptatták siettükben Újpesten. Mûvész és író ugyanonnan indult meghódítani a fény örök városát hatvanhárom év különbséggel. Vértes azonban már halott volt, amikor Júlia kisiskolás lett. A Toulouse-Lautrec szellemi örökösének tartott képzõmûvészrõl, akit a Szajna-parti város befogadott, megihletett, talán többet tudnak a nagyvilágban, mint a hazai gyûjtõk és a nagyközönség.

A nyughatatlan, szertelen gyerek 1895. augusztus 15-én született, közel a régi temetõhöz, valahol a Váci és Árpád út táján. A világ minden újdonsága érdekelte, meglátta a dolgok groteszk oldalát. Vonzotta a szokatlan, a kötetlen való. Repülni szeretett volna, de csak a fantázia színessége volt ínyére, a mérnöki teendõk kötött pontos fegyelme elriasztotta. Jómódú vállalkozó édesapja komoly polgári pályára szánta, de nem érdekelte az iskola. Hamar félbehagyta az éppen elkezdett, apai kényszerre folytatott mûszaki tanulmányokat is. A szülõi ház hangulata, az ízek, illatok, ott szolgáló lányok emléke azonban örökre lelkébe ivódott. Családi javaslatra szobrászatot is tanult, de Zala György hamar eltanácsolta mûtermébõl a szikrázó kamaszt. A város utcáit róva krokikat firkált, mûvészekkel, írókkal került ismeretségbe kávéházi csavargások során. Lehetetlen volt nem észrevenni, mi rejlik a fiúban. Csak a vak nem látta. Hamarosan kiderült tehetsége, és rajzai sorra jelentek meg a pesti lapokban, a Fidibuszban, a Szamárban, a Borsszem Jankóban, majd a Színházi Életben és a Pesti Futárban is. Az elsõ világháború alatt Galíciában szolgált, 1915-ben vonult be katonának, de rajzolni ott sem felejtett el. Karinthy, Molnár Ferenc, Pásztor Árpád, majd Heltai Jenõ, Keleti Artúr könyveket is illusztrált. A Képzõmûvészeti Fõiskolán Ferenczy Károly növendéke volt, a „kolorisztikus naturalizmus szintetikus alapon”nagymesteréé. A tõle, meg elsõ pártfogóitól, Szép Ernõtõl és Szomory Dezsõtõl hallott, a Párizsban pezsgõ mûvészeti életrõl szóló mesék ébresztettek benne olthatatlan vágyat a város iránt. Az õszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság bukása után, erõteljesen agitatív politikai plakátjai miatt, 1920-ban Bécsbe menekült, ahol hipp hopp plakátversenyt nyert, és albuma is megjelent a „magyar pokolról”. Rövid ideig maradt, majd útja a vágyott Párizsba vezetett. Itt, ahol azonnal otthon érezte magát, bontakozott ki igazán tehetsége. Párizs varázsa felszabadította lelkét az itthoni szorongások alól, és végre valóban szárnyalhatott fantáziája. Megihlette a Pigalle, a Bois de Boulogne, a Szajna beáramló levegõje, a Montmartre, a lokálok bujasága. Karcok, tûk, litográfiák, színesek és fekete-fehérek, pasztellek és akvarellek születtek sorra. Litográfiák sorát szórta gazdagon egymás után. A Les Maisons, a Dancing, a Rue Pigalle, az Õnagysága egy napja, A csavargónõ.

A Julien Akadémia hatása, a „nagyok” képeinek közvetlen közelsége, Párizs hangulata ihletet és lendületet adott munkájához. Egy erotikus lapnak, a Riéve-nek rajzolt sorozatot Nõi szakasz címmel. 1925-ben rendezte elsõ önálló kiállítását. 1930-tól színházi és filmes díszleteket és jelmezeket is tervezett, többek közt Maivaux és Louys darabokhoz, de illusztrált könyvet és lapot egyaránt. 1932-ben a francia becsületrenddel tüntették ki. A háború kitörése elõtt rövid idõre hazalátogatott, majd 1939-ben belépett a francia hadseregbe. A fronton színielõadásokat, díszleteket, jelmezeket tervezett és szervezett a harcolók felvidítására. 1940-ben New Yorkba menekült, propaganda plakátokat festett, illusztrált, faliszõnyeg tervei jelentek meg. A háború után híres emberek, mint például Cocteau vagy Sartre, elképzelt gyermekkori arcát rajzolta sorozatba. Az anyag vándorkiállítások után a tengerentúlon, egy dallasi múzeumban kötött ki. Halhatatlan francia költõk verseihez rajzolt, illusztrált Verlaine-t és Apollinaire-t, faliképeket festett a New York-i Waldorf Astoria Hotel megrendelésére, rézkarcokat karcolt. Az Angliában forgatott Moulin Rouge címû filmben õ „rajzolta” Toulouse-Lautrec lendületes vonalait.

Párizsba 1946-ban tért vissza. Groteszk, játékos grafikáin, rajzain a korabeli párizsi polgári élet jelenik meg, sajátosan festve a korszak jelenségeit. Poszt impresszionista festményei egyéni világot tükröznek, és ítészei szerint nem érik utol grafikái színvonalát, bár ebben a vélemények erõsen különböznek. Mindenesetre minden ízét, illatát, varázsát ennek a különös atmoszférájú városnak visszasugározzák képei. A Philadelphiai Múzeum ösztöndíjat alapított késõbb emlékére, a New York-i Könyvillusztrátorok Társaságának, a Magyar Könyv- és Reklámmûvészek Társaságának is tagja volt már. Colette szinte beleszeretett, mire elkészült a portré, ünnepelt mûvész volt, sikerekkel, tele humorral, lendülettel, életkedvvel és derûvel, ám hazájában alig ismerték. De az otthont sohasem volt képes elfelejteni, kizárni érzéseibõl. Talán éppen ezért, 1959-ben több, mint száz mûvét ajándékozta a Magyar Nemzeti Galériának. Ezekbõl rendeztek kiállítást a Mûcsarnok kamaratermében, és ennek megnyitójára 1960-ban hazajött. Azt, hogy utoljára, nem gondolhatta senki. A Lúdas Matyiban publikált néhány penge karikatúrával fricskát adott a rajzolni-festeni nem tudó, minden alaptudás nélkül absztraktot mázoló üresfejûek orrára, azután visszatért imádott Szajna-parti városába
Párizsban halt meg 1961 novemberében, hirtelen és váratlanul.

Most szülõvárosában közel hatvan, eddig nagyrészt ismeretlen képének õsbemutatójával emlékezik rá az utókor. Ideje itthon is megismerni már ezt a különös, szertelen, játékos mûvészt, akirõl a nagyvilágban az a hír járja, szellemiségét Toulouse-Lautrec hagyta rá örökül Mert az emlék kiállítás után a képek visszakerülnek a gyûjteménybe, állandó grafikai kiállítása nincs a MNG-nak, és következõ életmû-tárlat ideje nincs még kitûzve sehol.

A „Magyar képzõmûvészek Franciaországban 1903-2005” címmel megjelent kötet száz negyvennegyedik oldalánál nyílik ki, a Vértes fejezetnél.

Cserba Júlia franciásan törékeny, karcsú alakja ide-oda libben a teremben. Fiatal arcából pikánsan parázslik élénk sötét tekintete az õsz haj keretében. A bordó blúz selymében olyan, mint egy virág a Bois de Boulogne-ban. Amikor éppen nem ír, szeret beszélgetni. Barátokkal egy kávéház teraszán, de igazán öreg mûvészeket jó meglátogatni, hallgatni történeteiket, és közben levenni a magány terhét is vállukról. Az örömet jó látni, amit a rágondolás okoz, és a mesék gazdagítanak, ötleteket adnak. Harmónia, ez jut az ember eszébe róla. Vegyésznek indult, de az élet rendszerezése folytán helyére kerülve, három gyerek mellett, a mûvészet kutatása, felfedezése vált hivatásává. A nyolcvanas évek elejétõl Párizsban él, a legkisebb gyerek már ott született. A francia-magyar képzõmûvészeti vonatkozások kutatása közben mûvészeti és kulturális folyóiratokban, kiállítási katalógusokban több száz publikációja jelent meg. Tanulmányokat írt, elõadásokat tartott, kiállítások szervezésében vesz részt, és egyik szerzõje volt az 2003-ban megjelent Réth Alfréd monográfiának, amely könyv megjelenéséhez kiállítás is kapcsolódott a Budapest Galériában és a Francia Intézetben. 2005-ben a Mûcsarnok kiállításán tanácsadóként vett részt.

A most megjelent könyv, a Magyar képzõmûvészek Franciaországban 1903-2005, közel száz év történetét öleli át a francia fõvárosban otthont talált magyar mûvészek emigrációjának ideje szerint rendszerezve a mûvet. A fejezetek tagolása pontosan jelzi a történelem viharait, amik messze sodornak a világban, bár Párizs varázsa, a pezsgõ mûvészeti élet már az ezernyolcszázas évek végén is sokakat vonzottak oda.

A huszadik században sok száz magyar mûvész élt és dolgozott ott. Van akit elfeledtek rég, létezik halhatatlanná lett mû, akad olyan, aki lokálisan francia területen elismert, de sem itthon, sem a világban nem tartják számon, és számos jól eltalált név rejt, amikrõl azt sem gondolnánk, hogy eredetileg magyar származást takar. Köztudott hogy Vasarely, az Op-art pionírja magyar volt, és hogy Alexander Trauner, a francia és amerikai filmgyártás kiemelkedõ alakja is Magyarországon született, de csak kevesen tudják, hogy Andre Francois, Mathieu Mategot és Henri Nouveau mind magyarnak születtek. Valóban, több évtizedig semmit nem tudhattunk itthon ezekrõl az emberekrõl. Legtöbb mûvész a könyvben szereplõk közül végleg Franciaországban telepedett le, míg mások visszatértek Magyarországra. Czóbel Béla a két ország között ingadozva élt, Diener-Dénes Rudolf, „a mûvész aki a legfranciább volt”, csak pár évet töltött Franciaországban. Farkas István legfontosabb mûveit Párizsban készítette, és Bálint Endre karakterisztikus stílusa is ebben a városban született. 1903-1945-ig hatvan, 1956-ig huszonhat, 1960-ig huszonnégy, 2005-ig, szinte napjainkig tizennyolc mûvészt mutat be, akikrõl azt hittük, mindent vagy semmit sem tudunk. Most ez a kötet mesél róluk, és elárul néhány titkot is. És Júlia fejében, a beszélgetések nyomán már bontakozik az alig két és fél év alatt kötetbe rendezett hatalmas anyag folytatásának terve.

2006.05.20.

Forrás: PR Herald