„A magyar abc 40 betűből áll, ha a helyes sorrendet eltalálja az ember, akár Nobel-díjat is kaphat érte”. Szavait élmény olvasni. Csodálatos képeket varázsol az ember fejébe, talán kicsit több ez, mint csupán a betűk sorrendje. Balogh P. Ferenc, a Magellán PR cégvezetője kalandozásairól mesélt a kommunikáció tengerén. (A szakember a PR Herald gondozásában (2012. március 29-én) megjelent, „A hazai pr-szakma arcképcsarnoka (2012)” című digitális kiadvány számára nyilatkozott.)

- Cége, a Magellán PR honlapjának bemutatkozó rovatában így fogalmaz: „…24 éve hajózom a kommunikáció vizein, előbb az írott és elektronikus sajtó, majd a public relations hajóival…” Melyik hajó volt a legkényelmesebb?
- Kényelmes? Érdekes szó, különösen a sajtó, a kommunikáció és pr apropóján. De ha mögé teszek mindent, ami csak e szó mögé tehető, akkor azt hiszem a sajtó. A sajtó viszonylag egyszerűen működik, szabályai állandóak és egyformák. A hír északon, délen is hír, jó esetben mindenki ugyanazt érti információn, tudósításon vagy riporton. A feladat itt egyszerűbb: adott a hely és az idő, a rendelkezésre álló focipálya mérete sem változik naponta. A feladat sem túl nehéz: a magyar abc negyven betűből áll, ha a helyes sorrendet eltalálja az ember, akár Nobel-díjat is kaphat érte. Persze bizonyos szempontból itt is adódnak „kényelmetlenségek”. Az olvasó szeret épkézláb mondatokat látni, igényesen, jól megírt cikkeket olvasni, és az sem árt, ha valami pluszt is kap, nemcsak az egymás mellé gereblyézett alanyt és állítmányt.
A pr kicsit más. Ott a focipálya mérete gyakrabban változik, néhány szabály jóval merevebb vagy éppen rugalmasabb, a hatékony, sikeres munkát gyakran tudta és szándéka nélkül a megrendelő is képes akadályozni, és nem ritkán tucatnyi előítélettel, rossz beidegződéssel is meg kell küzdeni. A sajtó bizonyos szempontból akár egyszemélyes műfajnak is nevezhető: toll, papír, billentyűzet, monitor, számítógép. A pr összetett csapatmunka, van benne pszichológia, filozófia, egy kis reklám, marketing, beszédtechnika, ön- és ügymenedzselés, konfliktuskezelés, tárgyalástechnika és még vagy tucatnyi más. De mindkettő kínál sikereket, kihívásokat és mindkettőt lehet és érdemes is szívből szeretni.

- K.-ban, a vidéki kisvárosban című publicisztikai kötete foglalkozik többek között a hajléktalanok helyzetével. Saját tapasztalatok alapján íródott?
- Nem is a hajléktalanokról szól. Inkább a pr-ről. És a valóság ismerete nélküli mondatokról, a langyos állóvízről, a magyar kis- és nagypolitika helyben járásáról, a település-pr szinte teljes hiányáról. Arról, hogy K.-ban, a vidéki kisvárosban, egy megyeszékhelyen a polgármester úgy tartotta jónak, ha a padokon csak helyi hajléktalanok fekszenek. A közterület-felügyelők pedig majd járják a várost, és megkérdezik a heverésző jóembereket, hogy hol nincs lakásuk… Kis magyar abszurd. Magunkon röhögünk.
- Hol lakik a boldogság mostanában? Ma mit válaszolna az 1994-ben, a Kurírban feltett kérdésére?
- Az egyébként valóságos történet szülővárosomban, K.-ban, a vidéki kisvárosban esett meg, ahol egyébként 2003-ig éltem. A megyeszékhely egyik utcai képeslapárusnál az őszi délutáni csúcsforgalomban fiatalok, felnőttek, diákok, nyugdíjasok, üzletemberek, ráérő gigerlik, iskolás csitrik és gondos családapák vásároltak. Hosszú ideig néztem az embereket, mindenki egy képeslapot keresett, az volt ráírva: Boldog vagyok! A lap hamar elfogyott. Egy lány azt kérdezte az árustól, hogy lesz-e még, de az azt felelte, nem nagyon, mert jön a tél, és nem érdemes feltölteni a készleteket… Azóta eltelt tizenhét év. Ma az ország másik felében lakom. Itt a belvárosban van egy kis üzlet, ahol ízléses manókat kínálnak. Mindennek van manója, a szerelemnek, a barátságnak, az üzletnek, a pénznek, a játéknak. A kirakat tele van manókkal. De néhány manóból mindig hiány van. Üres szokott lenni az egészség, a boldogság, a barátság és a gazdagság helye, ezeket mindig elkapkodják. Mindig abban reménykedem, hogy nekünk, képeslap- és manóvásárlóknak, magánszemélynek és cégeknek sikerül megtalálnunk virtuális és valóságos képeslapjainkat és manóinkat. Hogy újabb tizenhét évek múltán majd ne ugyanazokat a képeslapot és manókat keressük…

- A Magellán PR számos neves referenciával büszkélkedhet. A Hencse Golf és Country Clubon mégis megakad az ember szeme…
- A golfpályát a kilencvenes évek elején egy Ausztráliából hazatért magyar, Bánhidi Pál álmodta meg. Nem is golfpályát tervezett, hanem egy olyan komplex üdülőközpontot, ahol a sport és társadalmi eseményt jelentő golf csak az egyik lehetőség. Arculattervezésnek indult, aztán hamar túljutottunk a tipográfián. Az volt a feladat, írjuk le és állítsuk össze azt a szakmai anyagot, ami a tulajdonos segítségére lehet, hogy idegenforgalmi, turisztikai, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt képes legyen sikerrel működtetni az üdülőközpontot. A golfpályát körülölelő területen ugyanis több mini falu működött volna. Az egyik helyen a gyümölcstermesztést, a lekvárkészítést, a másikon a halászatot, a harmadikon a méhészetet, a negyediken az állattartást mutatta volna be úgy, hogy minden központban valóságos házakban, valóságos emberek, valóságos, autentikus tevékenységet végeznek. A látogatók mindenütt megszállhattak volna vendégházakban, és részt vehettek volna a munkákban. A hagyományokat a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartó építési módot tervezett, korabeli berendezési tárgyakkal, berendezésekkel, a patika, az istálló, a kemence, mind-mind igazi lett volna. A területen önálló postaszolgálatot is tervezett, postakocsival, minden elemében korhű részletekkel. Többféle anyagot is elkészítettünk, ezekből állt össze egy olyan megvalósíthatósági tanulmány, ami minden lehetséges részletre kitért, az anyagi, a logisztikai, a technikai és a kommunikációs feladatokra egyaránt. Bánhidi úr sokat járt a bankok nyakára, egy idő után aztán kezdte elveszteni a hitét, a tervek a szekrényben maradtak, a tucatnyi falu ötletéből mára csak egy emlék maradt. Emlékezetes munka volt, sokat tanultunk belőle, azért is, mert összetett feladat volt, elképzeléseiben, követelményeiben, igényességében messze megelőzte a korát. Talán túlságosan korai is volt.

- Kedveli a horvát tengerpartot, a baranyai borokat. Mi van még, amivel „papiros” a legszívesebben tölti szabadidejét? Szabadidő. Van ilyen?
- A fények, a sziklák, a víz, a dél fantasztikus világa, a múlt és a történelem jelenléte, a szabadság illúziója és valósága mindig szíven üt, már-már megható. Megunhatatlan világ. Édesapám Fiumében született, s bár a családdal hamar, gyerekként költöztek Budapestre, a szeme mindig csillogott, ha Fiuméről beszélt, talán ezért is kedvelem… A tengerpart egyébként szakmai szempontból is érdekes hely, néha elcsodálkozom, milyen apróságokra is jut figyelem. Szabadidő? Ritka társ, de létezik. Legszívesebben kertészkedem, járom a természetet vagy fotózom.

A fenti interjú szerepel A hazai pr-szakma arcképcsarnoka (2012) című kiadványban.

Ha még több prominens pr-személyiségről szeretne olvasni, rendelje meg a PR Herald kiadásában megjelent, digitális portrékötetet!