Hova tűnt a világ, ahol még műalkotásokról beszélhettünk? Lélektől lélekig hatoló műalkotások, amik utánozhatatlan hömpölygéssel tudták eljuttatni az emberi lelket a fényes katarzisig! Egy film, egy festmény, a zene, a tánc vagy a könyv. Mit nevez a mai modern világ műalkotásnak? Én ebbe most nem megyek bele, de azt most leírom, hogy az előbb olvasom a Facebook-on, hogy a ribancok felvonúltak Torontóban. Az állam esett le (nem szégyellem bevallani). Hogyan eshet meg az, hogy valaki nyilvánosan ilyen szavakat írhat le…? Ilyen és ehhez hasonló szavakat kell haszálnunk valóban ahhoz, hogy az információ csömörben szenvedő olvasó egyáltalán felfigyeljen egy cikkre…? Ez az ocsmány ‘ribanc’ szó végzi majd a csodát, hogy egyáltalán emlékezzünk a cikkre?  Megáll az eszem! És az internet ezzel van telis tele. És ez felé halad a világ, ez lett a divat, a cool. Nagy bajok vannak itt kérem! Aminek meg a véredénybe kellene vésődnie, amire emlékezni kellene, mondjuk egy egy színházi előadás vagy koncert, az el van zárva az egyszerű ember elől az égbe emelt belépőjegyek ára miatt…

A kultúrának ingyenesnek kellene hogy legyen!

Én majdnem minden nap megnézek valamilyen kultúrális műsort. Nem azért, mert olyan sok pénzem van, hanem mert nyáron Quebec szerte ingyenesek a színházi előadások, a koncertek, fesztiválok. A fürdőkbe való belépésért sem kell fizetni. És mindez nem azért, mert gazdag az ország. Egyszerűen a gazdaságosabb, ésszerűbb pénzelosztáson múlik az egész. A Québec-i kormány egy egyszerű pénzösszeget ad a városoknak kultúrális célok felhasználására. Ezen túl bankok, Loto Québec, a rádió és a televízió, hatalmas üzletláncok, akik szponzorálják, segítik, hogy ezek az ingyenes előadások létrejöhessenek.

Nem olvasunk könyveket, a computer előtt görnyedezve ugrándoztatjuk szemünket a vég nélküli lapáradatokon, mint a folyó felszínén ringatózó falevél. Nincs idő elmélyedni, megélni, lelkünkbe égetni semmit, csak a felszínen csalapálni. Az éhség bár ott van, de semmi nem elég, mert amihez hozzájut az ember, az általában nem érték. Soha nem forgott ennyi pénz a piacon, mégsem jut semmire. A szegénység matrixjából kiáltozik kifelé a háziasszony, a diák, a nyugdíjas és a vállalattulajdonos, a pénz örökös hiányáról és a depresszív jövőtlenségről szól lassan az egész élet. Majd belefárad a test, elkezdi öregnek és betegnek érezni magát. Az érdektelen környezet meg folyton csak erősíti ebbéli látásában, minden elromlott, nincs értelme szinte semminek.
Micsoda zsákutca, micsoda tévedések sorozata ez az egész!

Nem hiszem, hogy megátalkodott ellentmondó lennék, hiszen jól látom az elmúlt évtizedek kapaszkodóinak dominószerű leomladozását. De látom a nyiladozó, újfajta élet támfalait is, ami tudásból, hatalmas egyéni megértésből, elfogadásból, lelki tisztán látásból és segíteni akarásból fakad, egy hatalmasan egészséges élni akarással. Akinek ezek megvannak, azoknak már nincs félnivalója.

Létszükséglet megtapasztalni, tudni, hogyan működik és működhet jobban az ember, a társadalom, az egész Föld bolygó. Minden fajta gyógyuláshoz, az első lépés a betegség tudatának felvállalása. Nem felnagyítani és végletekig rágódni rajta, csak szimplán elfogadni a dolgot, majd megtenni a szükséges lépéseket a jobbítás felé. Gyógymód a kilábaláshoz! erre van most szükség mind az egyéni élet mind társadalmi mind pedig bolygói szinten. Nem a zavarosban ügyeskedve halászgatni, hanem egyenes gerinccel, becsülettel cselekedni. Elég, ha mindenki a saját portáján rendet rak. A kórházban sem kezdenek el az orvosok tébolyult veszekedésbe a beteg ágya felett… egymásra mutogatva, hanem értő és érző fegyelemmel keresik a gyógyulást hozó megoldást. Ezt kell most tenni! Olyan fajta összeszedettséggel, mely feltételezi az új megoldások beszárnyalását a jelen elavult szokásrendszerébe. A beteg élni akar. Az emberiség élni akar!

A természetet átszövi a természetes egyszerűség törvénye. Ebben lüktet minden legfontosabb megnyilvánulás. A nyiladozó, új élet támfalai ebből a mindenen áthullámzó egyszerűségből fakadnak. Tudom, hogy ez is elavult mára, mindenből a komplikáltabb, a bonyolultabb után nyúl a többség, mégis azt mondom, hogy érdemes kipróbálni. Érdemes a bonyolultságukban ellenünk fordult vagy már rég világgá szaladt dolgokat leegyszerűsíteni, felvállalni. Aztán meglátja ország-világ, hogy mint a varázsütés, a dolog elkezd bennünket, embereket szolgálni. Nem igaz ez a nyúlós negativizmus sem, ami beitta magát a mindennapjainkba és kezdi ragacsosan körbeölelni gondolat-, és érzelemvilágunkat. Negatív az út, ahogyan a jelen értékeléséhez fogunk.

Miért csak vagy főleg a negativ dolgokat látjuk meg? Ugyanazzal az energia befektetéssel …

Miért nem fényesítjük és emeljük azt, ami már jó, emelve vele a szárnyakat…  Ameddig a fej bólint a nem-szükségesre, addig feneketlen kútként csak egyre szomjasabban “beszerzünk”, ugyanazokat a köröket rójuk.

Az sem igaz, hogy az ember megromlott. Merem kimondani azt, hogy az ember jó! És az is marad mélységes mélységében, akár tetszik ez valakinek, akár nem. Az ember nem csupán a test ami eszik, öltözik és viselkedik. Az ember ennél sokkal, de sokkal több és nagyobb!

De az embernek figyelnie kell, mert túlságosan is belebonyolította magát ebbe a csábító, de megromlott világba. És ezek a gőzölgő, időleges csodák jó mélyre rántották már eddig is. Itt az idő, hogy a szemek és az értelmek kinyíljanak és egy hatalmas önkontrollal szerezzük vissza az egyensúlyt. Újra kapcsolatba kell kerülni a gyógyító energiákkal, mielőtt a globális tébolyok végképp elgázolnak bennünket. Nem szabad tovább bólogatni és kiszolgáltatni önmagunkat. Sem embernek, sem istennek!

Teremtünk, amerre a figyelmünket fordítjuk.

És minél erősebb a figyelem, annál szilárdabb a teremtés.

Mi volna, ha figyelmünket egyszer és mindenkorra a jó dolgok felé irányítanánk?

Nem arra, hogy mi nincs, vagy hogy ki bűnös érte, hanem hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy végre LEGYEN! És meglépni ami csak lehetséges!

Mi volna, ha felhagynánk az önsajnálattak is? A mutogató inzultálásokkal?

Mi volna, ha nem cigányoznánk, nem zsidóznánk, hanem elfogadnánk a másikat úgy, ahogyan van. Igen, hibáival együtt! NINCSEN OLYAN EMBER, AKINEK NE VOLNA HIBÁJA! Ádámtól kezdve meg csak úgy lehetséges, hogy szegről végre egymás rokonai vagyunk, akármilyen is a bőrszín vagy a vallás…

Mi volna, felhagynánk a sok modorossággal, a színjátszásos jelmezbál-figuránkkal, ha nem próbálnánk folyton másnak mutatkozni, csak éppen amik vagyunk?

Mi volna, ha félelem nélkül indulhatnánk reggel otthonról munkát keresni, vagy dolgozni és nem kellene rettegni attól, hogy “ma vajon ki rúg belém?”

Mi volna, ha ezeket a sorokat nem dobnád kézlegyintéssel a fenébe, hanem végigolvasnád és elgondolkodnál rajta?

Esetleg hozzáfognál a saját házadtáját kiseperni…

Hidd el, én sem vagyok hibátlan, de igyekszem minden tudásommal és képességemmel, hogy az életemmel másokét is szebbé tehessem. Hogy ne okozzak fájdalmat, hogy a magam módján szebbé varázsolhassam ezt a földi életet!

Ezek az iszonyú divatszokások sem érdekelnek. De nem azért, mert egy rohadt kisfaluban élek és beszűkültem, vagy leöregedtem volna. Egyszerűen jól érzem magamat egy márka nélküli tornacipőben is. Meg tudok jelenni mint egy királynő, de úgy is mint egy nincstelen senki. Mikor mi kell! Az a lényeg számomra, hogy a ruha amit hordok, harmóniában álljon azzal, amit úgy ismerek, hogy “én”. Ha ezt meg tudom csinálni, akkor kapcsolat keletkezik a ruhanemű és köztem, a zene amit hallgatok és köztem, az étel amit megeszek és köztem stb. Ha a dolgok és köztem egy belső kapcsolat jön létre, akkor beigazolódik a mondás, miszerint azzá válsz amit eszel, amit hordasz, amit engedsz, hogy bevésődjön a lelkedbe… Teremtem ezzel önmagamat és teremtem azokat is, akik kapcsolatban állanak velem. Ha bennem harmónia keletkezik, akkor azt adom át a környezetnek. Ha mérget, disszonanciát teremtek, akkor azt veszik át tőlem az emberek, minden apró életmegnyilvánulásom által. És így közösen mérget csöpögtetünk az egész Univerzumba, ami ha megelégelte ezt, nemes mozdulattal csak kidob magából, mint a szervezet a rákos sejtet…

Ugyanez igaz az élet szinte minden oldalára, szintjére. Értelmes szelektálás és önkontroll nélkül,  egyensúly helyett etetjük a káoszt és csak mint húscafat hömpölygünk a darálóban a teljes felőrlődés állapota felé! Ugye nem akarod ezt?

Nem kellene már hányódni a felszínen, vagy figyelmünket ezer felé osztani. Aki ezer felé képes figyelni, az valójában semmire sem figyel. Nekem ez meggyőződésem és az sem érdekel, ha ezzel nem leszek kompetens sehol. Ilyen áron nem is akarok az lenni. Az ember fonnyasztja érzékeit mindazzal, amit a mai társadalom követelményként támaszt felé. Ezerrel pörgő életünk körülményei között a lélek többé már nem mártózhat meg a képzelet idézte csodák szépséges mélységeiben. Pedig a csodák még mindig körülvesznek bennünket. De hagyjuk, hogy energiánkat a megélhetés, túlélés eméssze fel. A földi életnek nem volna szabad kimerülnie a túlélésben! Szégyen, az emberiség szégyene, hogy mégis így alakult!

Sokszor ütötte már fel a fejét a világvége gondolat is, végül nem történt semmi, mert az élet elpusztíthatatlanul halad a maga útján. Ma a rettegés ívódik bele alattomosan a test porcikáiba, általános az aggódás. A faháncson megtelepedett zöld mohán túl nem látunk. Hermész Triszmegisztosz írta sok-sok ezer évvel ezelőtt: “Ahogy fenn, úgy lenn, ahogy benn, úgy kinn…” Amilyenekké váltunk mi emberek, olyanná alakítottuk környezetünket. Ha fejünkben káosz van, akkor kifelé is káoszt, rettegő félelmet teremtünk. Aggodalmunk konkrét tárgyát nem leljük, ezért a múltban történt események felé irányítjuk figyelmünket, felelős után kapkodva, mert bűnbaknak mindíg lennie kell. Hogy ez kinek és miben segít, arról fogalmam nincs. De azt tudom, hogy ez miatt aztán összekuszálódhatnak a szálak és elhomályosulhatnak a jelen teendői. Pontosan ezzel a beteges aggódással folytjuk el annak a lehetőségét, hogy megélhessük saját életünket. Azt az életet éljük, amit valaki vagy valami ránk erőszakol. Kapkodunk gyógyszerek után, próbálkozunk homeopátiával, spirituális és vallási utakkal, közben meg elmulasztjuk az adatott életet megélni. Aztán ha az ügyeletes bajok eltünnek, előbb utóbb találunk újabbakat, mert az ideges, belső feszültség szokásunkká vált, nélkülük elképzelni sem tudjuk életünket. Csak romantikus álmokat szövögetünk a belső és külső békéről, de elfelejtettük, hogyan kell csinálni. Ez nem jó senkinek!

Emlékszel, kisgyermekként hogyan éreztél és gondolkodtál? Hallottad a lelked hangját, amit követtél teljes bizalommal. Könnyű és fényes volt utad, bármerre vetődtél..! Paracelsus mondta, hogy ahol a betegség, ott a gyógyír is. Tudás, elfogadás, segítő cselekvés. Égesd tudatodba és lelkedbe az elfogadott tapasztalatot, hogy cselekvéssé érhessen! Divat lett arról beszélni, hogy a Teremtő bennünk lakozik. Meg az is, hogy a baj már akkora a Földön, hogy csak a Jóisten tud segíteni. Vagy az sem, mert bánatában elfordult tőlünk. Én azt mondom: Segíts magadon, a Jóisten is megsegít!

Ne mondd nekem, hogy túl sok ez, és nem tudsz egy időben két macsek és a gombolyag is lenni. Aláhúztam a lényegeket, ideírom újra: igyekszem, hogy az életemmel másokét is szebbé tehessem. Hogy ne okozzak fájdalmat, hogy a magam módján szebbé varázsolhassam ezt a földi életet!

Ez nem túl sok. De csinálni kell az élet minden egyes percében. Kitartóan és következetesen. És le kell adni a nagy büszkeségből, mert senki nem különb, egymás alkotó részei vagyunk és majdhogynem egyformák…

Úgy szedd össze magadat ha lehet, hogy közben szárnyalj! Lábod a Földön, fejed meg a fellegekben! Legyél te magad a gyógyító fény, a mindenen áthatoló, semmitől meg nem rettenő, örömteli cselekvés! Aki köré odagyűlnek az emberek, hogy táplálkozhassanak belőle…